Talált tárgyakból fabrikált történelemfilozófia az Ernst Múzeumban. Konceptuális ugrások az összecsendülő Habsburg-söröskrigliktől az egyre zsugorodó Magyaroszauruszig.
Már azt hittük, egy kortárs művész vette a bátorságot, hogy röhögjön egyet a homeopátián, ami valami furcsa véletlen folytán éppúgy szenttehén – az amúgy mindenen gúnyolódó – art world-tagok számára, mint a globális felmelegedés vagy az asztrológia. Hát nem, Szolnoki József kiállítása csak valami bonyolult metafora-csavar miatt viseli a Homeopatikus valóság címet. Nincs se gyógyszeripar, se alternatív vajákolás, viszont van egy szórakoztató történelemfilozófiai látomás, ütős jelképekkel és görbe tükörrel.
A fő metafora a kompország. A magyarság hajózik innen oda és onnan ide, a keleti és a nyugati végek között. A falra kiragasztott infografika szerint most éppen az Unió felől tartunk Keletre, de hogy mi a cél, azt még nem tudjuk: egy kérdőjel ásítozik a helyén. Az mindenesetre egyértelmű, hogy a sztorinak van tétje.
A filmes szemű Szolnokinak jó érzéke van a kuriozitásokhoz. Az első videón kifestett, jelmezbe bújt németországi „hobbi hunok” beszélnek, akik – gőzkieresztő szerepjáték végett – rendszeresen beöltöznek hunoknak, hogy a tőlük teljesen idegen kultúra emlékét ápolgassák. A népes számú, büszkén feszítő germán hunt nézve Attila hazai hívei is könnyen elveszíthetik a kuruc-labanc fonalat. A Habsburg elnyomás (kompország – nyugati megálló) emlékét egy hosszú asztal idézi, 162 üres söröskorsóval. A jó magyar ivószokás szerint százötven évig nem szabad koccintani sörrel, hiszen a győztes osztrákok is ezt tették 1849-ben. Hogy ennek van-e igazság alapja, nem tudjuk, de a másfél évszázad kétségkívül rég lejárt. Az installáció nem gúnyolódik, csak diagnosztizál.
Szolnoki másik legendagyűjtése a sopronbánfalvi kolostortemplomhoz vezet, ahová egy reakciós felvidéki piktor 1950-ben olyan Mihály arkangyalt rittyentett, aki a Sztálin-bajszos ördögön diadalmaskodik. A letiport öregemberfejet nézve marad bennünk kétség, de azért hajlamosak vagyunk hinni a témát újra és újra felmelegítő újságíróknak. De közben ugyanazt érezzük, mint a söröskriglikénél: szívmelengető ez az abcúgozás, de kár, hogy körbelengi a legenda-gyanú.
A kiállítás központi eleme a címer. Szolnoki felfigyelt egy közhivatalon található zománctáblára, ahol az elkopott szentkoronás címer alól még kilógott a vörös csillagos Kádár-kori verzió. Egyből eszébe jutott ajkai gyerekkora, az egyazon napra eső elsőáldozással és kisdobos-avatással. Az oklevelekkel is igazolt egybeesésre jól rímel a címergyűjtés: pöndörödnek a megfakult matricák, alóluk kikandikál a búzakalászos, vöröscsillagos Kossuth-címer. (És persze akad pár még korábbi példány, a Kádár alatt lemázolt, Rákosi-féle kalapácsos-búzakalászos variációval.) Szolnoki egy táblagyűjtővel kapargatja a rétegeket, majd előássa a Képzőművészeti Egyetem 1965-es homlokzati címerét (ma az eredeti kagylóminta van a helyén), sőt még egy heraldikai programot is fabrikál, ahol a látogató maga eszkábálhatja össze a személyre szabott országjelvényt.
Van még szappan-kiállítás, parlamenti csendekből összevágott videó, szótár-kollekció és egy izgalmas dinoszaurusz-bemutató. A Magyaroszauruszról van szó, arról a mini dinóról, amit egy kalandos életű erdélyi figura fedezett fel a 19. század végén. Elmélete szerint nem gyerekhüllőt talált, hanem egy őskori szigeten összezsugorodott populáció maradványait. A tudomány mai állása szerint igaza volt: a Magyaroszaurusz az úgynevezett izolált zsugorodásnak esett áldozatul. Az aprócska szigeten olyan kevés táplálék akadt, hogy dinoszauruszok egyre kisebbre és kisebbre mutálódtak.
Elég keserű a végkicsengés: vagy zsugorodunk a szűkös életterünkön belül vagy felpattanunk a keleti kérdőjel felé hajózó kompra. Innen szép nyerni.
Ernst Múzeum
2011. 9. 15. – 2011. 11. 13.
