Miközben nem elhanyagolható az esélye, hogy Japán egyes részein a lakosságnak – a sugárdózis jóvoltából – fémes ízt kelljen éreznie a szájában, Horváth Gábor művei Spacemetal címmel parádéznak a Képző kiállítótermében.
Űrfém. Hátborzongató címválasztás, még akkor is, ha tudjuk, hogy a harmincas éveinek közepén járó fiatal festő 2008-ban – tragikus hirtelenséggel – távozott az élők sorából. Normál esetben egy ilyen nyúlfarknyi, alig egy évtizedes pálya esetében inkább a jövőt kémlelnénk, nem pedig összegeznénk, végkövetkeztetést vonnánk le és értékelnénk. Horváth Gábor életműve viszont – legyen bármilyen csonka – ma már lekerekítve áll előttünk, ítéletmondásra és eladásra készen. Ez utóbbiról a Mission Art gondoskodik, előbb a festő szülővárosában, Miskolcon turnéztatta meg az anyagot, majd az egykori alma materben állított emléket az fájdalmasan rövid karriernek.
Minden korszakból kapunk ízelítőt: a 2000-es évek vége felé készített absztraktok mellett ott látjuk a pályakezdő kísérletezések eredményeit is: vaskos fekete olajfesték, több centis fröccsnyomokkal maga mögött, spaklival kenve szét a durva szövésű, alapozatlan, nyers vásznon. A sötét és világos hosszanti sávok architekturális asszociációkat keltenek, finoman megidézve a kiállítóterem névadójának, Barcsaynak a festőállványos csendéleteit. Ezek a fogdosni való, sötét és robusztus művek valamikor a kilencvenes évek derekán-végén születtek a főiskolán. Horváth ezekben küzdötte le a valóságábrázolás csábítását, és mélyült el az anyag szerkezetében. Ugyanis elsősorban ez érdekelte: a pigmentek és kötőanyagok fizikája.
A művész személye ebben a felállásban szolidan a háttérbe szorul, mint a laboráns, csak a megfelelő feltételeket teremti meg a kémiai reakciók számára. A munkát a molekulák és a vegyületek végzik. Horváth vastagon hordta fel az olajfestéket a vászonra, majd áttűnésekkel, pettyekkel és csíkokkal teli felületté hengerelte. A végeredmény masszív, tapintásra ingerő és attraktív. A színek hol bágyadtak, fakók, hol karcosak, jó sok feketével – nem megszokott festményszínskála, inkább ipari tónusok. A fő esztétikai forrás nyilvánvalóan a konkrét művészet, az a non-figuratív (mind a mai napig élő) iskola, ahol a mű nem törődik a valóságábrázolás bármiféle metódusaival, hanem egy párhuzamos, mini univerzumot teremt, saját törvényekkel és létformákkal.
Pár év alatt a rücskös felszín kisimult, Horváth az olajfesték helyett szilikonba keverte a pigmenteket, a masszát pedig alumínium lapon kente szét. Selymes, viaszos felület keletkezett, aminek enyhe hullámai alatt a színek egymásba tűnnek át, egészen a tükröződő fémlemezig. Itt aztán működik a fizika: a művész hagyja reagálni a nyersanyagokat egymással. A végeredmény egy csillogó, hi-tech táblakép-festészet, enyhe űrkorszakos, fémes ízzel. Szép, míves, monumentális absztrakt életmű bontakozhatott volna ki belőle.
(Képgaléria a kiállításról itt)
Barcsay Terem
2011. 3. 4. – 2011. 3. 26.