Hová megyünk? – Teszi fel Gauguin Tahitin fogant kérdését a velencei Palazzo Grassi nagyszabású kortárs kiállítása. A cím ezúttal nem a trópusok megtalált édenkertjére utal, hanem a kortárs brit képzőművészet fenegyerekének, Damien Hirstnek a munkájára, az állatcsontvázakkal telepakolt hatalmas üvegvitrinre. Igaz, a művész tovább kérdezett: „Hová megyünk? Honnan jöttünk? Van ennek értelme?” A törzsfejlődés zavaros kollázsaként összehordott állatmaradványok nem sok jót ígérve, szenvtelenül hallgatnak. Persze a milliárdos francia François Pinault (többek között a Christie’s aukciósház tulajdonosa) gyűjteményéből válogatott kiállítás a kortárs képzőművészet útjára is rákérdez. És mindjárt ad is egy lehetséges választ. Az eredet: a második világháború utáni modernitás, a puszta gondolatig lecsupaszított minimál és a politikus ízű pop-art. Kicsit képszerűbben fogalmazva: Mark Rothko színfoltjai, Lucio Fontana lyuggatott üres vásznai és Donald Judd fémtömbjei az egyik oldalon, Andy Warhol Mao-portréja és Michelangelo Pistoletto tükörre applikált, vörös zászlós felvonulói a másik oldalon. (Az utóbbi, forradalmi vonal kihűlését Calzolari lefagyasztott ötágú csillaga tematizálja: mélyhűtött munkásmozgalom.) Eddig az ősök, a neo-avantgárd nagy mesterei. Hogy mi a folytatás? A kollekció másik súlypontja, az ezredfordulós művészet azt is megmutatja, bár az összekötő szálat alig érzékelni a két korszak között: a mai anyag frivol, bombasztikus és bulvár-barát. Kezdjük mindjárt Jeff Koons felnagyított, lufiból hajtogatott rózsaszín kutyájával, ami a Canal Grande partjáról hívogatja a nagyérdeműt. Koons – egyebek mellett – még egy csillámló márvány kettősportréval is szerepel, amit önmagáról és kedveséről, Cicciolináról mintázott. De ne menjünk el szó nélkül Cindy Sherman pornográf műanyagbabái és Maurizio Cattelan sarokba térdeltetett, ijesztően élethű Hitler-szobra mellett sem. És persze Takashi Murakami Inochi néven futó, szórakoztató ufó-gyerekét is meg kell említeni, aki jellegzetes kamaszproblémákkal küszködik egy távol-keleti iskolában. Csak remélhetjük, hogy a címben feltett antropológiai kérdésre (t. i. Hogy hová megyünk?) nem ez a gátlásos, esetlen, nagyfejű marslakó jelenti a reális választ és nem is Hirst másik üveg vitrinje, a pirulákkal telepakolt „önazonosság”. A reprezentatív seregszemle summázata: a kortárs képzőművészet leginkább a politika nélküli bulvár felé halad. Persze ez csak az első megközelítés, Pinault gyűjteményének más szeleteit – az általa megvásárolt palotában – további kiállításokon mutatja majd be.
Velence, Palazzo Grassi
2006. április 30.–2006. október 1.
Rieder Gábor: Hová megyünk?
Hová megyünk? – Teszi fel Gauguin Tahitin fogant kérdését a velencei Palazzo Grassi nagyszabású kortárs kiállítása. A cím ezúttal nem a trópusok megtalált édenkertjére...