A Nemzeti Galéria a közönségkedvenc Munkácsy után egy másik M-betűs festőt vett elő a kalapból, az idilli klasszicizmus zsenge húrokon játszó piktorát, a bukolikus Markó Károlyt. Narancsos naplementék, antik romok és mitológiai figurácskák a míves lombsátrak alatt.
A kérdés, hogy mit kezd a pesti közönség ezzel az árkádiai, kifinomult és önismétlő neoklasszicizmussal. Az a pesti közönség, amelyik sokkal inkább lelkesedik a dagályos és profi historizmusért (legyen az egy Schickedanz-épület vagy egy Munkácsy-festmény), mint a régi, klasszicista Pest-Buda hűvös, szófukar, egyszerű nagyszerűségéért. Nem véletlen, hogy utoljára 1951-ben rendeztek nagy Markó-életműkiállítást, akkor is csak egy szerényebb kivitelűt. Azóta az Itáliába kivándorolt képíró a hazai árveréseken éli világát. Nagy sikerrel, a tárlat jelentős része például Kovács Gábor gyűjteményéből származik – csupa relatíve friss vétel. Korabeli nemzetközi sikerről nem számolhatunk be, bár őriznek Markó-festményeket Mexikóvárostól Moszkváig sokfelé, de ez inkább csak azt jelzi, hogy a 19. században voltak még a nemes tradícióba kapaszkodó kultúrközpontok, ahol a konzervatív itáliai tájképfestészet még kapósnak számított.
Mert hát Markó egyáltalán nem volt újító. Annak az antik romokkal kevert, idilli tájkép-hagyománynak az egyik utolsó képviselőjét tisztelhetjük személyében, amely valahol a 17. században vette kezdetét Claude Lorrainnel. Ebből a nemes tradícióból a Galériában nincs most ízelítő, nincs kihez mérnünk Markót, de azért az tudható, hogy nem kisiskolás epigonja az európai mestereknek, hanem megbecsült és értő kései követője.
A tárlat (Markó Károly és köre – Mítosztól a képig) a Felvidéken kezdődik, jobban mondva Markó Károly szűkebb pátriájában, a Szepességben. A 19. század elején itt indult a későbbi festő pályája uradalmi mérnökként. De a tisztes polgári foglalkozás helyett csak a festészet érdekelte, előbb Pesten, majd Bécsben végzett rövid művészeti stúdiumokat. Közben sokat tanult a helyi – nem az első ligában játszó – piktoroktól, például Müller János Jakabtól. Az 1820-as évekből való akvarelljein látszik, gondosan másolt mindent, ami a keze ügyébe került, mesterének tájképeitől kezdve a német rézkarcokig. De kreativitásról is tanúbizonyságot tesz, borzongató romantikus vázlatokat fest a közeli cseppkőbarlang látogatóiról.
Az akvarellekből és a digitális képernyőn futó vázlatrajzokból (lesz belőlük egy külön kiállítás az esztergomi Keresztény Múzeumban) kiderül, a kutyafuttában végzett tanulmányok kellően megalapozták Markó akadémikus tudását.
Pesten ekkoriban jobbára éhenhaltak a művészek, nem csoda, hogy áttette székhelyét 1834-ben a művészek fő zarándokhelyére, Rómába. Stílusa már ekkor megfelel az itáliai, klasszicista eszménynek. Szinte megszólalásig ugyanolyan képeket festett, szakmányba. A fő díszletet – a hihetetlen precíz, apró és gondos ecsetmunkával felhordott – faóriások alkotják. A másik főszereplő a lemenő vagy éppen felkelő nap, ami meleg fényű, giccsesen narancssárga koszorúba vonja a spenótszínű lombokat. Bal kéz felől feltűnik egy antik rom, oszlopokkal és timpanonnal, a távlatot pedig a levegő perspektívába belesápadó hegyek mélyítik. A nemes egyszerűséget és a csendes nagyságot (by Winckelmann) sugárzó kulisszák között, a levelek közé elbújva pár centis figurák imbolyognak. Csak a képaláírásból derül ki, kikről van szó, éppen Héraklész kedvencét, Hylast ragadják-e el a forrásnimfák vagy pedig az etióp királynő kincstárnokát kereszteli meg Fülöp diakónus.
Persze Markó csak első nézésre ilyen egysíkú. Ügyesen variálja – mindig az alkalomhoz illően – a díszleteket és a hangulatokat. Ha ha kell, egzotikus kaktuszokat varázsol az egyiptomi jelenet köré, ha úgy diktálja a téma, akkor sötétlő barlangot, hullámzó búzamezőt vagy horrorisztikus holdtöltét. Ez a festészet – a sokszor tragikus mitológiai vagy bibliai történetek ellenére – az örök boldogságról szól, a lélekbe költözött árkádiáról és az antik pásztorköltők reneszánszban újrafabrikált földi paradicsomáról. Arról a világról, amit a modernitás elsodort.
Markó fiai már kevésbé invenciózusak. A 19. század második felében ez a klasszicista nyelvezet már menthetetlenül idejétmúlttá vált – elsüllyedt a klasszikus korszak, duruzsolt az ipar forradalom és hegyezték kardjaikat a nemzetállamok. Ez nem akadályozta meg ifjabb Markó Károlyt, hogy hűségesen másolja a papa képeit. A testvérek közül Ferenc még Magyarországra is visszaköltözött, de kimért, provinciális pipiskedését még a népi témák se menthetik meg. Andrásban volt a legtöbb fantázia, ő a korszerűbb akadémikus eszköztárból építkező realizmus felé vitte el az atyai örökséget. De idősb Markó Károly földi Paradicsomot teremtő, gyönyörű klasszicizmusához egyikük se ért fel.
Magyar Nemzeti Galéria
2011. május 6. – 2011. november 2.
