Rieder Gábor: Keith Haring

Egy igazi világsztár vendégeskedik a Ludwig Múzeumban. Ez egyszer kétség se férhet hozzá, nem a múzeumi marketing porhintéséről van szó: a nyolcvanas évekbeli New York-i graffiti-színtér egyik eminens nagymestere, Keith Haring életműve látogatott el Budapestre!
Az egészen fiatalon, mindössze harmincegy éves korában – 1990-ben – elhunyt sztárművészt nem csak az utca ünnepli, szerepelt a legnagyobb kortárs nemzetközi seregszemléken a Documentától a neves biennálékig, miközben művei a tengerentúli kortárs aukciók legszigorúbb élvonalban tanyáznak. Annak idején még a reklámipar is örömmel foglalkoztatta, az Absolut vodkától a Swatch óráig. Mi volt ennek a hihetetlen népszerűségnek a titka? Keith Haring telibe kapta a graffitiseket felszippantó galériás divattrendet, naiv utcai rajzait mohó örömmel itta be a borongós avantgárdtól megcsömörlött keleti parti művészvilág. Keith Haring persze nem az utcáról érkezett, komoly akadémikus végzettséggel rendelkezett akárcsak példaképe és mentora, Andy Warhol. Csak hát nem hozta lázba a kortárs művészet szűkös belvilága, jobban érezte magát az aluljárók hétköznapi közegében, az egyszerű és iskolázatlan városi járókelők között. (Ami nem jelentette azt, hogy ne töltötte volna fél életét a felkapott underground szórakozóhelyeken.) A nagy ötlet valamikor 1980 során pattant ki a fejéből: a New York-i metró üres reklámtablói szinte felkínálták feketére tapétázott felületüket a krétának. Keith Haring évekig járta az állomásokat, hogy villámgyors és begyakorlott mozdulataival fehér vonalakat dobjon fel a sötét táblákra. A vézna, szemüveges művész jellegzetes figurája lett a földalatti világnak, gyermekien naiv, vicces rajzait egyre többen és többen ismerték. Közben a szakmai hírnév se kerülte el, bár egy nap alatt akár negyven „metrórajzot” is legyártott a graffitiművészekre jellemző ismeretlenségben (a falfirkát akkor még szigorúbban büntették a hatóságok, mint ma!), 1982-től egyre több galériába hívták kiállítani. Keith Haring nem zárkózott el a szakmai fórumoktól sem, de fő célközönsége továbbra is az utca egyszerű embere maradt. Hamarosan meg is nyitotta a Pop Shopnak elkeresztelt kicsiny üzletét, ahol saját műveit vesztegette – pólóra vagy kitűzőre nyomva – nevetségesen alacsony áron. Motívumkészlete az évek során nem sokat változott, bármelyik közeg számára is készült az aktuális festmény vagy rajz. Keith Hering univerzuma pár véges számú résztvevő rugalmas kombinációján alapul: a főszereplő a piktogramszerű emberke, állandó társa a kissé antropomorfizált kutya, az angyalok impozáns serege, az őskígyó, a piramisok, a repülő csészealjak, a rádiókészülék, sőt, néha Mickey egér is! Keith Haring velük játszatta el meseszerűen egyszerű, minden naivitása mellett is komoly társadalmi kérdéseket feszegető, rögtönzött „képregényeit”. A körvonal-emberke folyton megszületik, majd gyorsan meg is hal, mint minden mitikus teremtmény. A kettő között pedig intenzív szerelmi életet él (rendszerint eléggé bestiális módon), bottal üti a feketéket, jóvá, esetleg gonosszá válik az UFÓ-kból sugárzó hullámok hatására, majd lefejezve vagy agyonverve végzi valahol egy lépcső alján. A stílus gyermekien egyszerű és dekoratívan archaikus, Keith Haring – rendszerint fekete-fehérben – minden űrt fájós igyekezettel tölt ki. Ennek fő eszköze a sugárzó vonal, amely hol egy csecsemőből árad ki, hol a repülő csészealjakból, a piramisokból vagy éppen egy elektronikus készülékből. Ez utóbbiak kombinációja a legmeglepőbb Keith Haringnél! Mintha egy Däniken-féle tudományos-fantasztikus opusz utcai kommunikációját látnánk, ókori földönkívüliekkel és besugárzott emberiséggel. Ehhez képest a komoly falloszkultuszt ápoló, kutyákkal összebújó, félig elállatiasodott emberkék már csak a nyolcvanas évekbeli meleg egyenjogúsági közdelem közhelyes emblémáinak hatnak. De a torz miszticizmus és a groteszk társadalom ellenére Keith Haring munkái a szeretet és a jóság gyermekien naiv apostolai. A tankfejű démonok és az egymást mészárló emberkék fölött a hippiszeretet szivárványos derűje ül. Méghozzá olyan bárgyú kedvességgel (Keith Haring lélekben 12 évesnek érezte magát!), ami stílusának maníros követőiből, a mai street artosokból már teljesen kiveszett.
Ludwig Múzeum
2008. augusztus 15.–2008. november 16.