A Műcsarnok után a Ludwig Múzeumot is ellepték a videók. A
képzőművészeti mozgókép identitászavaros műfaj, eredetileg a Hollywood által
elnyomott kísérleti filmek elejtett hagyományfonalát vette fel, de mára már
kiderült: nem a fősodorba akar felkapaszkodni (akkor az interneten terjedne),
hanem megmarad a kiállítóterek szűkös világán belül.
Múzeumi mozi, ami főként biennálékon és kortárs művészeti központokban
virágzik. A Ludwig kurátorcsapata Kelet-Európa rendszerváltás óta eltelt
képzőművészeti filmterméséből mazsolázott ki egy tematikus anyagot. A válogatás
alapját egy hiánypótló filmantológia (és digitális archívum) jelenti, ami
harmincegy ország száz videóművészeti alkotását tartalmazza. A keleten a
helyzet című tárlat (direkt kis kezdőbetűvel!) a nemzetiségi és politikai
változások történetét dolgozza fel sokféle szempontból. A cím kissé csalóka.
Kelet-Európában ugyanis nem ez a helyzet, van itt csillogó felhőkarcoló, széles
autópálya, szárnyaló GDP, őszinte gyermekmosoly és igaz szerelem is. A
kurátorokat ez nem érdekelte, csak a barázdált arcú munkanélküliek, a rozsdálló
vasmonstrumok, a csöpögő gépolaj, a diktatúrák kísértő szelleme és a mindenhol
ott lappangó rasszizmus. A kiállítás legszebben kidolgozott metaforája a Vágányok Európába című költőien lassú
dokumentumfilmből való, ami egy határátkelő vasúti dolgozóit mutatja be ahogy
minden egyes szerelvényt átraknak az orosz szabványnak megfelelő, 85
milliméterrel nagyobb tengelytávolságú futóművekre. A háborútól rettegő
katonapolitika értelmetlen maradványára. A kiállítás által sugallt képletes
kelet-nyugat választóvonal az egykori Vasfüggöny helyén húzódik – miközben a
valóságban Moldávia és Románia (vagy akár Ukrajna és Magyarország) határánál.
Egy turisztikai hivatal se fog lecsapni erre a filmválogatásra, az biztos,
hiszen a régió legrosszabb arcát mutatja be, kegyetlen és kritikus
őszinteséggel. Az orosz Chto Delat
csoport egy énekbetétes tragikomédiában meséli el a peresztrojka keserű
történetét, az idealista demokraták bukdácsolását a kommunisták, az
üzletemberek és a nacionalisták között. Az albán Anri Sala egy talált archív felvétel segítségével szembesíti anyját
saját – tökéletesen elfeledett – mozgalmi múltjával. „De ezek nem az én
szavaim” – dadogja az asszony, miközben a hetvenes évek végéről származó
Ifjúsági Kongresszus fennmaradt képsorait nézi. A beszélők és szólamok errefelé
mindig furcsán keverednek! Damir Nikšić
a Hegedűs a háztetőn analógiájára énekel az Európában rekedt muszlim bosnyákok
lehetetlen helyzetéről, Artur Żmijewski
különböző fundamentalista csoportokat enged egymásnak, Yael Bartana kamerája előtt egy lengyel baloldali aktivista hívja
vissza az elüldözött zsidókat, Milica
Tomić szépen sorban minden nemzet képviselőjének vallja magát, KissPál Szabolcs videóján pedig egy
gyerekkórus adja elő a magyar himnuszt a román himnusz dallamára.
Posztkommunista mocsok és soviniszta bűz árad mindenhonnan. Vagy csak a szimpla
reménytelenség. Kai Kaljo észt
művésztanárként számol be – egy másfél perces minivideóban – életkoráról,
fizetéséről és lehetőségeiről. Minden állítását alákevert nevetésorkán kíséri.
Még általánosabb szinten fogalmazza meg a zsákutca-érzést a lengyel Azorro-csoport: művészek ülnek egy
madárdallal teli kertben, vadul dohányoznak és törik a fejüket, keresnek valami
újdonságot a konceptuális művészet lehetőségein belül, 1:1-es makettet,
semmi-fényképezést, kockafestést, stb. De minden egyes ötlet után valamelyikük
lemondóan jegyzi meg: „már megvolt, valaki megcsinálta”. A keleten a helyzet
keserű látlelet a demokratikus álmok szétfoszlásáról, a múlt rabságáról és
arról a Kelet-Európáról, amire a kilátástalanság az egyetlen találó szó.
Ludwig Múzeum
2010. január 22.–2010. március 7.