A nagy reneszánsz négyesfogat utolsó versenyzője, a Nemzeti Galéria a kései reneszánsz művészet hazai gyöngyszemeivel rukkolt elő. Aminek az a nagy előnye, – Mátyás király udvari művészetével szemben (amivel az Iparművészeti és a BTM próbálkozott) – hogy nem semmisült meg teljesen.Helyenként ugyan gyermeteg, kisszerű vagy provinciális, nem olyan nagyzolóan up-to-date, mint Mátyás pártfogoltjai, de egy szépen poncolt akantuszlevél a 17. század végén is csavarodhat zamatosan, nem kell ahhoz mindenáron quattrocento. (Mohács után igazán lehet nagyvonalú az ember!) A bejárat mellett ugyan az elmúlt évtized legjelentősebb reneszánsz feliratos lelete ijesztgeti a látogatót, ami, utaljon bár Domonkos prépost áldásos tevékenységére, mégiscsak egy kisméretű, kopott kőtábla, szépen metszett antikva betűkkel. A tárlat azonban ennél többet tud, hiszen a korszak festészete és ötvösművészete egész komoly kincsekkel képviselteti magát a közgyűjteményekben. A képzőművészet izgalmas, átmeneti periódusát élte Magyarországon a 16. század elején, még egyáltalán nem tűnt el az északi gótika kesernyés íze, miközben sorra jöttek az itáliai reneszánsz újdonságai. Bár a kortársak egészen pontosan tisztában voltak az antikvitás-alapú új módi eltérő karakterével, úgy tűnik, gond nélkül keverték a modernebb formákat a középkoriakkal. Senkit se zavart az eklektika. A stíluskorszakok így nem iskolás rendben követik egymást, hanem kibogozhatatlanul összekavarodnak a különböző mesterek és műhelyek munkásságában. Az 1520-ból való Szent Katalin cikluson jól megfigyelhető ez a vegyes stílus, a főszereplő szent köpenyege igyekszik antik módra redőződni, de a megtért bölcsek alatt még ugyancsak naiv, absztrakt módon tekergőznek a lángnyelvek, nem is beszélve a helyenként megjelenő térkitöltő, faragott, aranyozott mustráról. A reneszánsz higgadt, kiegyensúlyozott kompozíciói, idealizált szépségű figurái szórakoztató elegyet alkotnak a göcsörtös és földhözragadt középkori ábrázolásmóddal. A nagyszebeni templom fából faragott puttói például egész jól teljesítik a penzumot, anatómiailag jól tagolt testük könnyed kontraposztban áll, mégis van bennük valami szögletesség, egy kis itt felejtett későgótika. (Nem is tudnánk elképzelni őket egy Medici-síremlék fölött!) És ott vannak a szent királyok 17. század derekán készült arcképei, a lebutított reneszánsz épületháttérrel és a nyögvenyelős perspektívával, meg a név nélküli vidéki piktorok által pingált ravatalképek, a lehunyt szemű, díszruhás nagyurakkal – csupa-csupa súlyos, szép, archaikus provincializmus. A gondosan összeválogatott portrégaléria után amúgy is egyértelművé válik, hogy a hazai előkelők számára az arcképfestők inkább a gazdagság leltárosai voltak, nem a múzsák hírvivői. A vidéki paloták gyertyafényes ősgalériáiban csak a nehéz szövésű, drága kelmék és az aranyékszerek minél valósághűbb visszaadása számított, a kézfej vagy az arc megformálására már nem maradt energia. Bár kivétel itt is akad, például Kemény János portréja, amelyen a fejedelem hetyke, megnyerő tartását a szász művész Tiziano titokzatos „Angol férfiától” kölcsönözte. Vagy ott van egy főudvarmester sötét hatalmat sugárzó portréja (egy nagy kérdőjellel Arcimboldónak tulajdonítva!), égető erejű tekintetével, pátriárkaszakállával és kegyetlen fekete palástjával. A festmények mellett a konzervatív ötvösművészet jelenti a későreneszánsz legvonzóbb műfaját hazánkban. A fennmaradt, magas színvonalú leletanyag olyan gazdag, hogy csak kókuszdiós serlegből hat darab szerepel a kiállításon. A bőség egyrészt az importált augsburgi remekműveknek köszönhető, másrészt a kiváló hazai ötvösmestereknek. A magyar anyagban olyan kiemelkedő darabok találhatók, mint a kalapáló bányászokat megmintázó selmecbányai díszserleg, a nagyszombati egyetem hatalmas díszjogara vagy a virtuózan rövidülő oszlopokkal körbemintázott debreceni úrvacsora kannák. A tárlat – megfelelve az óriáskiállítás elvárásainak – a teljességre törekszik: közszemlére tesz metszeteket, habán fajanszokat, török szőnyegeket, kódexeket, nyomtatványokat, szobrokat a Báthory Madonnától Rueber főkapitány síremlékéig. Sőt, megkísérli bemutatni a Mátyás utáni reneszánsz építészetet is, pár kőtöredék és néhány finom, 19. századi dokumentációs rajz segítségével. Néha a kevesebb több, de a teljes műfaji seregszemle nem rontja jelentősen az összhatást. Ráadásul a vegyes anyagot a szervezők még meghintették néhány valódi kuriózummal, például az első hiteles Szent Korona-ábrázolás fatábláival. Bárhogy is nézzük, a Nemzeti Galéria nagy kiállítása jelenti a Reneszánsz Év igazi újdonságát, hiszen az ismeretlenségből végre előkerült az ok nélkül elfeledett hazai későreneszánsz. Ami helyenként ugyan iskolás, de veretes, komoly és szép.
Magyar Nemzeti Galéria
2008. március 28. – 2008. július 27.
Rieder Gábor: Késő reneszánsz művészet Magyarországon
A nagy reneszánsz négyesfogat utolsó versenyzője, a Nemzeti Galéria a kései reneszánsz művészet hazai gyöngyszemeivel rukkolt elő. Aminek az a nagy előnye, – Mátyás király udvari...