Kincskiállítás – jobb
szó nincs a műfajra. Elsötétített termekben derengő üvegvitrinek, fagyasztó
üzemmódra állított klímával. A kincskiállítás izgalmát a spotlámpával
megvilágított csillogás adja, az installációk mélyén mágikus fényben tündöklő
ritkaságok – bármik is legyenek azok.
A Magyar Nemzeti Múzeum új történeti sikerkiállítása a műfaj
kiváló példánya: poncolt tarsolylemez, bizánci szenteltvíztartó, román oszlopfő
töredék, gótikus oltárkép, püspöki ornátus, aranyozott kódexlap, reneszánsz
kapubélet és Szent Erzsébet zarándokbotja. Sötétben és hidegben. A
sajtókampányt böngészve úgy tűnik: itt egy újabb regionális protokolltárlat,
mikor két összeölelkező önkormányzat kicseréli a helytörténeti múzeumaik érdektelen
resztli-műtárgyait. Micsoda erőltetett ötlet összeházasítani Magyarország és
Katalónia középkori emlékanyagát, ráadásul az izzadságszagú Királylányok messzi
földről cím alatt! Nos, a tárlat végigböngészése után kijelenthetjük:
egyáltalán nem erőltetett. A két régió között ugyanis tényleg több kapcsolódási
pont volt a középkorban, elsősorban a diplomáciai szolgálatot ellátó
királylányok jóvoltából. Akkoriban egy jól nevelt, erényes, barátságos és
termékeny koronás leány komoly politikai tőkének számított. A házasságok úgy
alapozták meg a két távoli ország között a gazdasági és politikai
kapcsolatokat, mint ma a multinacionális nagyvállalatok fióktelepei. A messzi
földre elszármazott királylányok pedig úgy vitték magukkal az udvari
műveltséget, ahogy ma a multik exportálják a vállalati kultúrát. Persze
Katalónia és Magyarország első találkozása kissé kellemetlenebbül zajlott:
kalandozó eleink – Itália királyának, Hugónak a kérésére – végigdúlták az
andalúziai arab városokhoz vezető utat 942-ben. A pár évvel később újraszentelt
katalán kolostorok hosszú sora tanúskodik féktelen rablóösztönükről. A múzeum
illusztrációként felvonultatja a honfoglalás korának jellegzetes leleteit, a
rozsdás görbe szablyától a bizánci befolyásról árulkodó ötvöstárgyakig. Majd rövid
ideig külön-külön fut a magyar királyság és a barcelonai grófság története –
katalóniai román oszlopfők és a székesfehérvári székesegyház digitális
rekonstrukciójával kísérve. A 12. század végén a két messze eső hatalmi góc
egymásra talált, a katalán-aragón dinasztia jól kistafírozott menyecskéje,
Aragóniai Konstancia – pápai közvetítéssel – hozzámegy a mi Imre királyunkhoz.
Ahogy kell, hozta magával a gótikus lovagi udvartartást, csalogány hangú
trubadúrjaival és az árpádsávokat ihlető katalán címerével együtt. A hamar
megözvegyült királynét ugyan elüldöztük az országból, de ő jobb vásárt csinált:
szintén pápai közvetítésre hozzáment szicíliai Frigyeshez, akinek oldalán
német-római császárnévá avanzsált. Illusztrációként van pecsétes oklevél,
dokumentumfilm, kentauros aquamanile és ásatási dokumentáció. Mi kevéssel
később – a 13. század derekán – Jolánta hercegnővel erősítettük meg az
aragóniai királyságot, aki az Árpád-házi szent királynék kultuszát vitte
magával az ibériai félszigetre. Elég sikeresen, unokája például ferences
elhivatottságból alig bírt megülni a trónon. A szent királyokért folyó
középkori politikai versenyfutást kiváló gótikus sírfaragványok teszik kézzel
foghatóvá a tárlatlátogatók számára. Lezárásként még bepillanthatunk Mátyás második feleségének, Aragóniai
Beatrixnek az udvartartásába, aki nápolyi királyleányként (az Aragón-királyság
különálló tartományokat birtokolt szerte Európában) jócskán hozzájárult a hazai
reneszánszhoz. Sosem tudjuk szétszálazni már az emlékekből, hogy mit hozott ő
magával Itáliából és mit köszönhetünk Mátyás humanistáinak, de a firenzei fehér
indafonatos kódexekben és az emblémákkal telefestett majolika padlólapokban
nehéz hibát találni!
Magyar Nemzeti Múzeum
2009. szeptember 5.–2009. november 29.