Ahhoz képest, hogy a francia földre szakadt Reigl Judit mekkora
tekintély külföldön és hogy még kereskedelmi képviselete is van itthon
(Makláry Fine Arts), szinte érthetetlen, hogy 2010-ig kellett várni egy
igazán nagy kiállításra. A művészettörténeti súlyához csak annyit, hogy
őriz tőle művet a világ két legfontosabb kortárs csúcsintézménye, a New
York-i MoMA és a párizsi Pompidou. Amúgy nem egy felkapott sztárművész, az
Artprice tavalyi aukciós árlistáján nem szerepel, az Artfacts
rangsorában pedig csak a 7087-ik.
A debreceni MODEM – a hírnévnek megfelelően – az első emelet teljes teremsorát rendelkezésre bocsájtotta. Hatalmas, sárguló vásznakon fekete festékrobbanások, hullámzó színes csíkok és alig kivehető, térben lebegő, óriás emberalakok. Spontaneitás, egzisztencializmus és non-figurativitás.
A kilencven felé közelítő Reigl Judit a második világháború utáni franciás absztrakció jellegzetes képviselője. Abban a szellemi környezetben dolgozott, ahol például a kékre mázolt nőket a vásznon meghengergető Yves Klein bűvölte a közönséget, vagy ahol a keleti kultúrák írást és képiséget összevegyítő kalligráfia-logikája ihlető forrásként gyöngyözött. Persze ebből a forrásból nem ihatott mindenki. A szürrealizmus vaskalapos pápája, André Breton utálta az absztrakciót, a festőket eltiltotta a költők fantáziáját felszabadító automatikus írástól. Breton Reigl Juditot a tenyerén hordozta, megismerkedésük után – 1954-ben – egyből kiállítást ajánlott neki a szürrealisták galériájában. Az emigráns művésznő vonakodva fogadta el a kecsegtető ajánlatot, hiszen éppen az automatikus írás képpé formálása foglalkoztatta, vagyis a spontán, kontroll nélküli festés. Végül szembeszállt a doktriner Bretonnal: a fantasztikus képzettársításokat tartalmazó, illusztratív ízű álomkollázsok mellett kiállította friss absztrakt kompozícióit is.
Korai párizsi képein tetten érhető a szürrealisták cuppantgató, elkenő, kapargatgó felületkezelési gyakorlata. A simára polírozott hordozón szivárvány színekben fürdő, irizáló csíkok kanyarognak. A debreceni kiállítás rövid ízelítőt kínál ebből a korszakból, majd következik az ősrobbanás. A Nagy Bumm. Reigl feltűrte az ingujját, belenyúlt a festékmasszába, és megdobálta vele a vásznakat, majd lendületes mozdulatokkal szétkente (általában egy függönyrúddal), hol körkörösen, hol sugárirányba, láthatóvá téve a fekete mélyén megbújó vörös és sárga csomókat is. Szabadjára engedett ösztönökkel, a belső ritmusra figyelve hajladozott a képek előtt. Egész teste részt vett a képírásban, nem csoda, hogy előbb-utóbb emberalakok is feltűntek a non-figuratív formák közül. Az absztrakciót ünneplő párizsi közönség megütközött a visszalépésen, de Reigl nem hátrált meg, mindmáig felváltva készíti a zuhanó-lebegő emberalakos képeket és a kalligráf csíkokra épülő kompozíciókat.
Reigl ötvenes években gyökerező művészetét a szakirodalom lírai absztrakciónak, tasizmusnak, informelnek, gesztus- vagy kalligrafikus festészetnek nevezi. Ezek a címkék persze csak a stílusjegyeket, a formai köpenyt jelölik. Reigl életműve a redukcióról szól, a világ pár alapmetaforára való lecsupaszításáról, például a zuhanó, egzisztencialista Emberről, az univerzumig tágítható Ősrobbanásról és a körkörös, örök ismétlődésnek értelmet adó Ritmusól. Ezek a jelképek nem tudatos spekuláció eredményei, hanem a szabadjára engedett művészi ösztönből kipárolt életbölcsességek.
MODEM, Debrecen
2010. június 17. – 2010. szeptember 19.
