Kodor Béla a hatvanas-hetvenes évek emblematikus jelentőség művészfigurája, önmagát felélő géniusz-fáklya, aki saját tüzében klasszikus tökélyű életművét is kiégette. A Kogart kiállítása a fiatalon elhunyt művész emléke előtt tiszteleg.
Kondor – a főiskolán tanított posztimpresszionizmust megelégelve – visszalépett a tradíció középkori ősforrásához, az ikonok és az oltárképek képi világához. De szenvedő Krisztus alakjai, vonuló szentjei és szárnyaló angyalai távol álltak a középkor szakralitásától: a meghasonlott, bukásra ítélt modern ember alteregói voltak csupán. A képein feltűnő szerkezetek is csak mímelik a repülést, az egekbe szárnyaló vágyak diadalmas konstrukcióit. Kondorban nem élt már a konstruktivizmus hite – megépítette, mint Leonardo, saját repülőmodelljeit, de csak azért, hogy végigjárhassa a prófétáknak és forradalmároknak kijelölt utat: a bukás útját. Mindezt képes volt olyan beszédes képnyelven elmesélni, hogy korszakjelképpé válhatott. Sikerének titka talán éppen ebben állt: vészterhes sorsszimbólumokba tudta foglalni a Kádár-kor összes modernizációs törekvésének, az új mechanizmusnak és az emberarcú szocializmus félutópiájának szükségszerű bukását, s az értelmiség cizellált hitetlenségét. (Ráadásul nem vált hamis prófétává, hiszen jövendölései beigazolódtak.) És mindezt persze olyan formában tette, ami egyszerre volt modern, korszerű és aktuális, miközben a tradíciót is nyíltan vállalta, főként a grafikáiban. Festészetének figurái a késő-avantgárd kiérlelt, klasszikus periódusának örökségét folytatják, a Párizsi Iskola higgadt, lírai avantgardizmusát. (Hazai viszonyok között talán a szentendreieket említhetnénk, Ámost, Vajdát vagy Anna Margitot.) Ezt a „humanista avantgárdot” tette rajzosabbá, a szerkezetek révén konstruktivistává és falképszerűen monumentálissá.
Persze ellenálló volt, mint minden bukásra ítélt próféta, de hogy a rendszer ne fogadta volna be az enyhén szólva is túlzás. 1956-os diplomamunkáját, a Dózsa-sorozatot ünnepelve fogadta a szakma, hamar kapott műteremlakást és megnyerte a Derkovits-ösztöndíjat. Bár tiltották be kiállítását (az Aczél-korban vagyunk!), mégiscsak eleget tett monumentális megbízásoknak, a szaksajtó pedig következetesen az egekig magasztalta. 1968-ban – többek között – ő képviselhette hazánkat a Velencei Biennálén. És ha elképzeljük műveit az aktuálpolitika igézetében zajló ”68-as biennálén, akkor érthetjük meg igazán, hogy mindent időtlensége ellenére, mennyire is a Kádár-kor szülöttje volt Kondor. Figurái, képi világa, fél-avantgárdossága, modernista szkepszise mind a Kelet-európai szocializmushoz kötötte, az elszíntelenedő utópiák és a megfáradt Szüsziphuszok világához. A szocreált felülíró új hivatalos stílusnak, a szocmodernek volt a legkiválóbb képviselője: felemás modernizmus, visszatérő avantgárd formanyelv, elvont humanista szimbólumokkal. Kondor ezt a legmagasabb színvonalon művelte, megajándékozva az örök értékeket létrehozó magasművészet dimenzióival a kis szürke hivatalos stílust, a szocmodernt.
Kogart Ház
2006. május 19.–2006. augusztus 20.
