Rieder Gábor: László Dániel

A késő délutáni meleg félsötétben, a gyertyák aranyló fénykörében a leány leül a zongorához. Messzire száll az édesbús melódia, végigszalad a nagypolgári enteriőr minden egyes parányi részletén, a masszív stílbútorok ívein, a durva szőnyegek nehézkes redőin, el egészen a kopott parkettán játszadozó gyerekekig. Pihe-puha meghitt családi idill. László Dániel festményeinek témavilága végtelenül távol esik a kortárs művészet megszokott köreitől, a felforgató botránypolitikum, a kimódolt szellemi akrobatika vagy a pénzszagú sterilitás birodalmától. A fiatal festőművész a nemrég végzett, realista irányultságú képzőművészekből verbuválódott társaság, a Sensaria oszlopos tagja. A Sensariára a kritika (jelesül Sturcz János) már színre lépésekor rásütötte a „neokonzervatív” címkét. És László Dániel új képeit figyelve ebben nem is tévedett nagyot! A meghitt családi jelenetek Vermeer és Caravaggio modorát idézik. Csak ami ott parasztos naturalizmus volt, az itt könnyed historizmus. László Dániel saját családjának szereplőivel játszatja el a vermeeri pillanatokat, az ablak mellett levelet olvasó vagy házikoncertre készülő fiatalasszony zsánerét. Máskor saját magát festi meg, amint a holland mester delfti látképét csodálja a múzeumban. Mégsem érzékeljük a posztmodern játékot vagy a konceptuális művészet tautológiáit. László Dániel képei nemcsak meghittek, de őszinték is. Nyíltan szólnak a festészet eredendő szépségeiről, a könnyed ecset virtuozitásáról. Mert azt meg kell hagyni, hogy magabiztosan bánik a pemzlivel, nem hiába tanulmányozta (mint az említett festményből is kitűnik) a klasszikusok technikáit. A hagyomány felvett fonala pedig a (jó értelemben vett) pittoreszk festőiséghez vezet vissza. Ahhoz az eredendő proto-expresszivitáshoz, ami a késő reneszánsztól kezdve, a plein air képeken keresztül, egészen a posztnagybányai piktúráig a festészettörténet egyik legfontosabb vonulatát alkotta. László Dániel ismét felfedezte az olajfesték félig elfeledett, „pittoreszk” kifejezőkészségét, a hol nekiiramodó, hol megtorpanó pászmák közé rejtett érzelmi kisugárzást. Gombrich szerint ezt az alaptechnikát az öreg Tiziano fedezte fel – s már helyben is vagyunk, a Sensaria-csoport nevét a velencei festőfejedelem műhelyétől kölcsönözte.
Szinyei Szalon
2006. december 13.–2007. január 7.