Rieder Gábor: Lenmechanika

A Lenmechanika cím kissé megtévesztő. Nem az olajvászon-festészet legújabb trendjeit tapogatja ki a kiállítás, inkább összeterelte több fiatal kortárs képzőművésznek a klasszikus és a kereskedelmi piktúra határait szétfeszítő, izgalmas, egészen friss alkotásait. Már az entrée is szimbolikus: a tárlatlátogató egy raktárszerű helyiségben találja magát, ahol egymásra hányva sorakoznak különböző neves és kevésbé ismert kortárs festők vásznai, légbuborékos fóliába tekerve vagy csak egyszerűen a falnak fordítva, antik játékgépek, Thonet-fogasok, bronz állatszobrok és egy fakalodába zárt kosárlabda társaságában. A zsúfolt régiségpiac (Uglár Csaba installációja) zsákutcának bizonyul, egy hatalmas, hálószerűen áttetsző molinó zárja el a kiállítótértől. Csak a (másik irányba) körbejárt tárlat legvégén derül ki, hogy a függöny szintén egy raktárhelyiség fekete-fehér óriásképét jeleníti meg. A többi alkotás is hasonlóan szellemes iróniával kérdez rá a hagyományos festészet létjogosultságára, tömény esztétikai önvallatás vagy éppen az új utakra rátaláló alternatívák felmutatásával. Az előbbi csoportba tartozik Kupcsik Adrián, aki szélsőségesen hiperrealista stílusban festett meg szürreális csendéleteket, vagy a festőmesterség eszközeit megjelenítők, a zománctáblákat kiégető Albert Ádám és a finom akvarelleken készítő Fischer Judit. A nemes táblaképhagyomány kifordításán, átértelmezésén vagy – ha tetszik, éppen – korszerűsítésén munkálkodik a lépcsőházat narancs-fekete álomszörnyekkel benépesítő Kovács Budha Tamás és az Árpád-sávos lobogó színeiből egy falra mázolt „irredenta” rózsaszínt kikeverő Société Réaliste néven futó művészpáros. Más festmények felmásztak a mennyezetre, rácuppannak az ablaküvegre vagy paravánon keltik a látszatperspektíva hatását. Esetleg – lásd Kis Róka Csaba bestiális figuráit – elég perverzek ahhoz, hogy semmiféle klasszikus keretbe ne illeszkedjenek vagy olyan kicsik és megfoghatatlanok, mint Szabó Eszter vízfestményei a bevásárolószatyros kövér emberekről. Egyes installációk tulajdonképpen már köszönő viszonyba sincsenek a címadó technikával. Csákány István például látványos és embertpróbáló zarándokutat épített fel egy leválasztott különteremben: gyalulatlan lécdarabokból csavarozott össze egy plafonig érő katartikus hegyet, amire a látogató – nem féltve az életét – felkapaszkodhat. A témafelvetésből nehezen levezethető módon a grafikák is komoly szerepet kaptak a kiállításon. Tarr Hajnal óriási papírcsíkot firkált tele buborékokkal, miközben a humoros cím szerint „menteset” kért. Még a fotórealizmusban utazó Győrffy László is groteszk vázlatlapokkal szerepel! (Igaz, Verebics Ágnes pedig egy rövid videóval!) A végkövetkeztetés adott: van egy fiatal nemzedék, amelynek tagjai a szigorúan elvont neokoneptuális művészet emlőin nevelkedtek, a festészethez csak ímmel-ámmal nyúlnak, viszont gondolatgazdag, szépen megmunkált, pókhálófinomságú dolgokat készítenek. Éteri és érzéki koncept artot.
Ernst Múzeum
2008. július 10.–2008. augusztus 31.