Meglehetősen régen, 117 évvel ezelőtt rendeztek utoljára komoly kiállítást a hazai tájképfestés egyik legjobb klasszikus mesterének, Ligeti Antalnak. Azt is halálának az esztendejében, a festő hagyatékából. A Képzőművészeti Egyetem most megtisztelte a „haladó hagyományok” lobbija miatt fájdalmasan háttérbe szorított művészt egy tárlattal. A kiállítás apropóját az intézmény gyűjteményében őrzött, sokáig lappangó rajzok tudományos feldolgozása adta, így a fő helyet a nagyméretű ceruzavázlatok, az érzékeny ecsettel lavírozott tusrajzok és a mindent dokumentáló úti vázlatkönyvek foglalják el. Ligeti akadémikus indíttatású festőként sokat adott a stúdiumok minőségére. Utazásai során készült precíz rajzvázlatai megörökítették a romantikus lelket gyönyörködtető tájakat, az égre kirajzolódó várromok nagyszerű sziluettjeit, a sziklák ritmikusan váltakozó árnyjátékát és a korhadt fatörzsek fantasztikus görcseit az utókor számára. És persze a művész számára, aki műtermi piktorként a gondosan rögzített látványból állította később össze nagyszabású tájfestményeit. A pesti atelier jótékony magányában. A kiállítás úgy egy tucatot be is mutat az idősebb Markó Károly nyomában járó méretes látképekből, a vázlatokhoz társítva. Ligeti pályája elején gyalogszerrel kereste fel a Firenze mellett dolgozó, európai hírű Markót, hogy ellesse tőle a 17. század óta hagyományozódó, idilli táj festésének nemes művészetét. Ligeti választott mesteréhez hasonló antikizáló derűvel rögzítette a természet minden apró, rajzos és idealizált részletét, azzal a mindent átható klasszikus ragyogással, ami olyan sejtelmesen nagyszerűvé varázsolja ezeket a kaptafára gyártott tájakat. Mert a lemenő nap vörös-arany fényével elborított völgyekben, a méregzöld tölgyfa tekintélyt parancsoló lombjaiban vagy a szentimentális merengésre indító antik romokban nem sok az eredetiség. De nem is az a fontos bennük, hanem az a precíz ecset, ami minden apró részletet az isteni tekintet mindenhová egyszerre pillantó, életlenség nélküli tökéletességében fest meg. Az idilli tájakban nincs fókuszpont, csak a kiérlelt, részletgazdag, egyneműre teremtett világ. (Plusz a reneszánsz tekintély, Leonardo előtt tisztelgő levegőperspektíva az itáliai párába fulladó hátterekben.) Persze Ligeti nem állt már olyan közel a Claude Lorrain-féle klasszicista ősforráshoz, mint a stílus megkésett nagymestere, idősb Markó Károly. Ligeti Antal mindent látó szemében már a 19. századi pozitivista tudásvágy is tükröződött. A világ feltérképezésének és rendszerezésének korabeli igénye. A különleges közel-keleti útjára is gazdag mecénásának, Károlyi István grófnak a megbízásából jutott el, aki a festő kihelyezett szemével látogatta végig az egzotikus – és igencsak veszélyes – vidékeket Kairótól Libanonig. Ligeti itt nem csak az árkádikus hangulatokat kereste, hanem az útleírásnak is beillő szcénákat. Ezért festette meg az oázis pálmafái alatt pihenő beduinokat pittoreszk egzotizmussal, a baalbeki romokat pedig archeológusi buzgalommal. A 19. század ötvenes éveiben – a nagy utazások alatt – készített rajzokat Ligeti élete végéig használta, mint jó mintakönyvet. Akadémikus művészként a begyűjtött sémát később is átélhette: bármit is festett, sorstépte történelemről regélő hazafias várakat, a Földközi-tenger legszebb helyét, Taorminát vagy a Közel-Kelet romantikus szikláit, nem az eredetiség vagy a friss benyomások érdekelték, hanem a klasszikus mesterek és a tanulmányozott natúra nyomán bevésődött örök minták. Ennek az aranyló, isteni ragyogáságát érezték izgága barbizoni kortársai és a természetbe visszakívánkozó utódai fojtogató műteremszagnak. Lelkük rajta!
Magyar Képzőművészeti Egyetemen, Barcsay-terem
2007. november 7.–2007. december 10.
Rieder Gábor: Ligeti Antal
Meglehetősen régen, 117 évvel ezelőtt rendeztek utoljára komoly kiállítást a hazai tájképfestés egyik legjobb klasszikus mesterének, Ligeti Antalnak. Azt is halálának az...