A Műcsarnokban Bécs
egyik legfelkapottabb kortárs exportcikke, Marcus Schinwald vendégeskedik egy
kiállítás erejéig, a Georg Kargl Galéria hatékony közreműködésének
köszönhetően. A harmincas évei közepén járó, salzburgi születésű művész
végigturnézta már a legtöbb progresszív európai múzeumot.
Gondosan felépített, színpadias munkáiban az emberléptékű
marionett figurák a főszereplők, de sokat köszönhet a monarchikus stílbútorok
meghitt hangulatának és Kaffka századeleji groteszk metaforáinak. A Műcsarnok
középső teremsorán – többé-kevésbé eltorlaszolva az ajtókat – egy
gipszkartonfal húzódik végig. A betolakodó álépítményt precízen kialakított
beugrók és kiszögelések tarkítják, elegánsan keretezve Schinwald különböző
műfajú, zavarbaejtő alkotásait. Van itt 19. századi, apró kispolgári portré,
különböző nevenincs protézisekkel kiegészítve: a szolid hátakt füle mögött drót
kanyarodik, az egyik nő arcát eltakarja a ráfestett frufru, a másikén testszínű
rátétek éktelenkednek. A néző értetlensége csak fokozódik, mikor meglátja a
festmények mellett a különböző régi bútorok szétvagdosott elemeiből készített
objektszobrokat, az íves széklábból összeillesztett agancsokat és a
ruhásszekrény szépen furnérozott tetejéből leválasztott monolit tömböket. Az
átfestett régi vásznakat posztmodern tréfának, a bútorszobrokat ügyes
dizájnképzőművészetnek véli elsőre, pedig valójában Schinwald filmjeinek
kellékei. A gipszkartonfalba installált összes műtárgy beilleszthető a művész
egységes univerzumába, az ortopéd cipőktől kezdve, a gumiemberként tekeredő
nőkről készített fotókon keresztül, a faragott lábbal ellátott ősöreg
tornászlóig. A professzionális módon leforgatott rövidfilmek stilizált,
színpadszerű díszletek között zajlanak. Az esetlenül mozgó színészek vagy éppen
az élettelen bábok jelképes gesztusokkal ütköznek össze és válnak szét. Az arab
fiú nyakában harisnyás női lábakból varrt sál, a füstöt eregető ősz öregasszony
fejét furcsa állvány tartja, az éneklő kisfiúk előtt pedig forgó arcú bábú jár
a szűk utcákon. Az utóbbi kisfilm az északi mondákból ismert patkányfogó
meséjét gyúrta össze a gyermekek kereszteshadjáratainak történeti valóságával,
de a többi videó a férfi és a női sorsról szól, no meg a szerelem
múlandóságáról. Fülbemászó, szabadversre emlékeztető monológok kísérik a
filmkockákat, ezek egyikében hangzik el a mesterséges gesztusokra utaló
„állványozott pózok” metafora, ami érthetővé teszi az arcokra szerelt furcsa
kiegészítőket. (Például a szájszegletbe akasztott kampós drótot, ami önkéntelenül
is széles mosolyra húzza szét viselője száját. Ugyanilyen beszédes az ölelésből
kibontakozva ottfelejtett két művégtag.) Marcus Schinwald munkái kapcsán sok
mindent elő lehet rántani a divatos diskurzusok varázscilinderéből, például a
freudi hisztériát, a bécsi pszichoanalízist, a testpolitikát, a klónokat
ésatöbbi. Pedig Schinwald nem sokat törődik ezekkel, inkább fájdalmasan
őszinte, költői monológokat szaval a magával ragadó szenvedélyről és az elmúló
szerelem nyomában maradó sajgó hiányról – a császárváros nosztalgikus díszletei
között.
Műcsarnok
2009. szeptember 30. – 2009. november 8.
