Rieder Gábor: Maurer Dóra

Van a kemény, marcona középzöld, a derekas piros, a kissé talán szomorú
kék, a néha bordóba átforduló barna, a kislányos lila, a meleg sárga, a
szép türkizzöld és az élénk narancs. Ezek vannak egyenletesen
felhengerelve a vonalzóval keretezett mezőkbe, szorosan egymás mellé
fektetett sávokban.
Maurer Dóra festményeit nem nehéz felismerni, itt is, ott is feltűnnek nagyobb válogatott kiállításokon. És rendre el is vesztik sorozatszerűségükből adódó helyiértéküket, dekoratív absztrakt formatanulmányokká zsugorodva. A Ludwig Múzeumban megrendezett nagy Maurer retrospektív most helyére teszi a dolgokat. Mindjárt a bejárat mellett, bal kéz felől ott a megoldás, a mesterkulcs az évtizedek óta készülő fehér alapú színes csíkos fatáblák (az úgynevezett „Quasi-képek”) titkos jelrendszeréhez. Maurer ugyanis a hetvenes évek elején kidolgozott egy radikális geometrikus nyelvet, ami nyolc darab, különböző színűre festett, haránt irányba rácsozott téglalapból áll. Illetve ezeknek a raszter kereteknek a meghatározott lépésrend szerinti egymásba csúsztatásából. Az így „kikevert” vonalstruktúrák kesze-kusza rendjéből vágott ki Maurer szűkebb részleteket, majd azokat megfestette nagyobb táblaképként, olykor megbillentve, elforgatva, egymás fölé applikálva vagy éppen hagyva, hogy lekússzanak a fehér falról. A téglalap alakú keretekből később kihullott a kitöltő haránt-rácsozat, egy ideig üres fehér mezővel keringtek egymás körül („Quod libet-képek”), majd a kilencvenes években kitöltődtek tarka, kevert színtónusokkal és ívessé torzultak, engedve a nem-eukleidészi geometria gömbtörvényeinek („Overlapping-képek”). Maurer képi univerzuma szigorú, mérnöki konstrukció, látszólagos játékossága inkább a minden lehetőséget végigpróbáló permutációk sokféleségéből ered. A hetvenes évek elején sok konceptuális fotósorozatot készített, amelyekben a természet rendszerszerű leírásával kísérletezett. Fényképek segítségével elemezte a szélfútta lombok mozgását, a focilabda pattogását vagy a pávakakas udvarló körtáncát. Visszaforgatható és átrendezhető fotó-történetkéket rakott össze, lakótelep előtt bandukoló művészettörténésszel vagy az igen és a nem fejmozdulatának kultúránként változó variációival. A nagy rendszerépítési vágyban – amely a valóság széttartó jelenségeit próbálja összefogni – nem lehet nem kitapintani a hatvanas évekbeli strukturalizmus szellemi munícióját. De Maurer már pár esztendővel később próbálkozott ezekkel a szikár, logikai építményekkel, a lemondás és a reményvesztettség évtizedében. Festményei nem is találtak rá a valóságra, nem a pávakakas útját követik, de nem is a szélfútta lombokét, hanem egy független képi világot teremtettek, ahol  a kisszámú benevezett résztvevő a pontosan kifundált törvények szerint jár el. Illetve járna. A struktúra még ebben a szűkre szabott magánuniverzumban sem működik tökéletesen: az ördög belemászik az ideális mértani rendbe, megpiszkálja, kibillenti vagy csak egyszerűen addig nagyítja fel a közepét, hogy már ne érthessük meg belőle az Egész elvét. A változékony világ leírhatatlan – Maurer két Monet-nak szentelt sorozatában is ide lyukad ki: a változó fényekkel megvilágított színes teremmel és a különböző napszakokban lefotózott ereszcsatornával. A maureri életmű (illetve ennek szűkített mostani válogatása, amiből kimaradtak a hatvanas évekbeli, személyesebb hangú grafikák és a politikus vagy humoros akciók) a rendteremtés ősi vágyáról szól (ami Pythagorast és Roman Jacobsont is inspirálta). És persze a rendteremtés egyre kisebb esélyéről, ami három évtizede még „kvázi” működött, de ma már egy túlbonyolított, digitális, posztmodern gömbtérben teljesen reménytelennek tűnik.
Ludwig Múzeum
2008. december 5.-2009- február 22.