A Nemzeti Galéria új sztárt igazolt le: Fortunato Deperót. Az itthon
alig ismert olasz művész a futurizmus második hullámának kiemelkedő
képviselője volt. Fékezhetetlen avantgárd kreativitás nagy adag
dekoratív érzékkel. A gépkorszak dicsőítése, szellemes tipográfiával,
kályhacső végtagokkal, tarka szőnyegmintákkal és olasz dizájnszékekkel.
Mit kell tudni a Nemzeti Galériában június 4-től kiállító Depero
pályájáról?
Fortunato Depero (1892 – 1960) olasz futurista festő, író, szobrász és grafikus. Az észak-itáliai Roveretóban nőtt fel, itt tanult a helyi iparművészeti iskolában. 1913-as firenzei útja során egy újságban elolvasta a futurizmus megalapítójának és fáradhatatlan propagátorának, Filippo Tommaso Marinettinek egy cikkét. Az újságcikk hatása alatt 1914-ben Rómába költözött, ahol csatlakozott a mozgalom egyik nagy tekintélyéhez, a hagyományos festészetet egy évvel korábban futurista művészetre cserélő Giacomo Ballához. Közösen írták meg meg a következő esztendőben, 1915-ben Az univerzum futurista újjáépítése címet viselő kiáltványukat.
Az egész világot elborító új művészet manifesztuma a futuristák egyik alapművévé vált, az installációk és az avantgárd formatervezés előfutárává: „Mi, futuristák, Balla és Depero, véghez akarjuk vinni ezt a totális eggyé olvadást, hogy újjáépítsük az univerzumot, derűt hozva rá, azaz mindenestől újrateremtve. Hús-vér alakkal ruházzuk fel mindazt, ami láthatatlan, tapinthatatlan, felfoghatatlan és érzékelhetetlen. Rálelünk az univerzum minden formájának és minden elemének elvont megfelelőjére, majd kombináljuk ezeket, aszerint, ahogyan ihletünk szeszélyei diktálják, hogy plasztikus komplexumokat alakítsunk ki belőlük, amelyeket aztán mozgásba hozunk.” (Az expresszionizmustól a szürrealizmusig. Corvina, 2009, 173-174.)
Depero 1916-ban kitalálta a hangutánzó nyelvet: „A bohócok és a kabaré-komédiások monológjaiban már megtalálhatók a hangutánzónyelv jellegzetes mozzanatai, amelyeknek további fejleményeik lesznek; ezek alkotják a színpadi jelenetek, főleg pedig a szórakoztató poénok legleleményesebb nyelvezetét. A hangutánzó nyelvvel beszélhetünk és kölcsönösen megértethetjük magunkat az univerzum elemeivel, az állatokkal és a gépekkel. A hangutánzónyelv az egyetemes megértés költői nyelve, melyhez nem kellenek fordítók.” (forrás: artpool.hu) Depero színpadi díszleteket és balett kosztümöket is tervezett.
1919-ben megalakította a Futurista Művészet Házát (Casa d”Arte Futurista) Roveretóban, ami játékokat, szőnyegeket és bútorokat gyártott futurista stílusban. A ma már múzeumként (Casa Depero) üzemelő műhelyben készült formás camparis üveg, geometrikusan játékos dizájnszék és Picasso harlequin-figuráira emlékeztető, három dimenziós bábu-kollekció is. 1925-ben ő képviselte az olasz futurizmust a neves párizsi iparművészeti vásáron, ahonnan az Art Déco a nevét kapta. 1927-ben A futurista Depero 1913–1927 címmel kiadott egy különleges kötetet, aminek kötését – a gépkorszak dicsőítésére – két csavarral rögzítette. A könyvet avantgárd tipográfiája miatt több irányból kellett olvasni.
1928-ban Depero a tengerentúlon folytatta a pályáját, átköltözött New Yorkba, ahol sikeres jelmeztervezőként és grafikusként dolgozott. Olyan magazinok modern címlapját készítette el, mint a Movie Maker, a New Yorker és a Vogue. Tervezett étterembelsőket, dolgozott újságok számára és épített egy házat a Nyugati 23. utcában. 1930-ban visszatért Olaszországba, ahol a futurizmus már kényszerházasságban élt a fasizmussal.
A harmincas és negyvenes években – Ballával együtt – Depero lett a delelőjén túljutott olasz futurizmus legjelentősebb képviselője. Megalapította és szerkesztette a Dinamo magazint. A második világháború után elhagyta Európát: 1947-ben ismét New Yorkba költözött. A fogadtatás kevésbé volt szívélyes, az időszak legfontosabb eredménye önéletrajzírása lett. Rövid New Milford-i vendégeskedés után visszatért szülőhazájába. 1959-ben megnyitotta Roveretóban saját múzeumát, majd egy év múlva elhunyt.