Mircea Cantor, a nemzetközileg is elismert, fiatal román művész a Műcsarnokban vendégeskedik. A nagy modernizmus-tárlat mellé illesztett életműkiállítása hat teljesen eltérő jellegű munkán keresztül nyújt betekintést a Párizsban élő művész költői, mégis hallgatag univerzumába.
Cantor bármilyen technikához is nyúl, legyen az videó, installáció vagy falkép, egyszerű elemekből építkezik, erős, de egyáltalán nem egyértelmű szimbolikával. Például vesz negyvenkilenc darab bagett-szerű kenyeret, a felüknél kést mélyít beléjük, majd a keletkező vágatra sót hint. A riasztó agresszió és az archaikus eledelek ellenére az installáció Cantor saját gyerekkori élményeiből táplálkozik, a megvágott ujjára sót hintő nagymama emlékéből. De ez nem fontos, a művész szabadjára engedi a néző asszociációit – ami nem csapong szertelenül, hiszen a jelképmező tiszta kontúrokkal rendelkezik, de azért a maga útját járja. Hasonlóan engedi el a képzeletet az apszisban felállított szobor-együttes: hét darab, változó méretű (az egész kicsitől az öt méteres magasságig) ajándékdoboz hever elszórva a térben. Illetve nem is a doboz, csak a doboz helyén ásító kockaalakú űrt körbeölelő, betonnal kitapasztott masni és díszszalag. Ki hoz ajándékot és kinek? Cantor magunkra hagy az erőteljes műegyüttessel, hogy ki-ki magának bontsa ki a tartalmat. Videófilmjei, a lángok között elemésztett zászló, az őzet kerülgető farkas, vagy az ujjlenyomatából font szögesdrót-festmény is ugyanígy működik: tiszta, kerek, poétikus metaforákat dob fel, megmozgatva a látogató kombinációs tartalékait.
Műcsarnok
2008. szeptember 27.–2008. november 9.