Rieder Gábor: Míves vadászfegyverek

A kabinet-tárlatok korát éljük: a Szépművészeti géniuszokkal és remekművekkel dobálózik, a Nemzeti Múzeum pedig újabb és újabb rejtett ritkasággal rukkol elő. Jól van ez így: az óriáskiállítások mögötti farvízen apró, de közönségbarát szakkiállítások hajóznak. Nem is eredménytelenül. Ebbe a sorba illeszkedik be a Nemzeti Múzeum harmadik kiállítása (Rejtett ritkaságok III.), ami most a kollekció vadászfegyver-gyűjteményéből válogat. A több mint 2000 darabos raktári anyagban pedig jó pár különleges, mívesen megmunkált ritkaság akad. Minderre persze csak akkor derül fény, ha már átkeltünk a madárcsicsergéssel és szarvasbőgéssel aláfestett fahidakon, és elértünk az erdőposzterek és fahasábok közé installált üvegvitrinekhez. Ott tárul fel a míves vadászfegyverek világa a 15. századtól napjainkig: elől töltős csinkapuska, négycsövű vadászkarabély, gépágyútáras winchester, acélíves számszeríj, bársonyos sólyomsapka, marhalapockából faragott lőporos szarú és ember nagyságú medveölő lándzsa. Mindenfajta szépen megmunkált puska, flinta, karabély, pisztoly és mordály. A rangidős lőfegyver egy kopottasan is előkelő faragású számszeríj, Hunyadi-címerrel, a 15. század végéről. A teremőr néni szíves közlése szerint egykor Mátyás király tulajdonát képezte, de ilyen feltételezésekbe az óvatos katalógus inkább nem bocsátkozik. A kísérő szövegekből azt viszont megtudjuk, hogy Zrínyi Miklós egy szál vadászkarddal rontott a vadkanra, ami a hasonló fegyvereket szemlélve, bátrabb vállalkozásnak tűnik, mint a szigetvári kirohanás. A vadászat a középkori lovagoktól kezdve a 20. századi párttitkárokig mindig is a vagyonos elit kedvelt foglalatossága volt, így rendszerint jutott pénz a fegyver illő megmunkálására is. Nem lepődhetünk meg a csövétől a tusáig gyöngyház-, zománc- vagy csont-berakással díszített gyilkolóeszközök láttán sem. Innen már megérthetjük Hobó dalbetétét a vadászat alapelveiről, miszerint a vadászat megtanít gondolkodni, miközben szabadságszeretetre, jó ízlésre és tiszteletre nevel.