Az ezredforduló utáni tematikus kortárs művészeti kiállítások egyik legtermékenyebb hívószava a modernizmus. A posztmodern affektáló és látványos historizmusától megszabadulva számos fiatal vagy középgenerációs kurátor és képzőművész kezdett el turkálni a modernizmus szemétdombján, levitézlett avantgárd fogalmak és marxista teóriák között.
Ez a múltba fordulás nem diadalittas és nem is harsány, nem lép fel az elődök provokatív, felforgató vadságával, inkább szégyenlős, introvertált és gátlásos, bár elég kitartó és intelligens. A fotelforradalmárok nosztalgikus álmodozása a Nagy Időkről, azokról az elődökről, akik még mertek hinni az utópiákban és a fejlődésben. (Jellemző a maiakra, hogy a keserű marxista utóízt hordozó „haladó művész” helyett a tökéletesen ugyanazt jelentő, de jól csengő „progresszív művész” önmegjelölést használják magukra.) Ennek a viruló modernizmus-nosztalgiának egy remek példája a Műcsarnok új kiállítása (alcíme szerint: „Modernizmus haladóknak”). A kurátor, Somogyi Hajnalka olyan – zömében külföldi – művészek által készített antiklasszikus munkákat gyűjtött össze, amelyek a felvilágosodás óta tartó modernség fejlődéseszméjére reflektálnak, lehetőleg az architektúra és a geográfia témakörén belül. A középpontban természetesen a huszadik századi építészet nemzetközi stílusának egyre divatosabb, vájt fülű, értő elemzése áll. Terence Gower például a tipikus amerikai lakótelepi magasház axonometrikus rajzával tapétázza ki a bejárattal szembeni falat. David Maljković a sokat látott, de ma már teljesen kihalt és elöregedett zágrábi Expo betonmonstrumához montázsolta hozzá a pezsgő múltat, amikor az épület még a nyugati fogyasztás paradicsomát jelentette a szocialista Jugoszlávia számára. Caspar Stracke egy játékos animációs filmet forgatott Le Corbusier fantasztikus beton őszikéjéről, a Ronchamp-i kápolnáról, amelynek Kínában megépült pontos másolatát az építész örökségét gondozó alapítvány bontatta le két évvel ezelőtt. Michael Rakowitz pedig a posztmodern kezdetének kikiáltott St. Louis-i lakótelep felrobbantásnak szentelt egy kis rajzsorozatot. A másik fő kérdéskör a felfedezések és a politikaföldrajz teóriájához kapcsolódik. A Société Réaliste csoport a huszadik század efemer államkonstrukcióinak állított emléket nagy diagrammokkal, Joachim Koester pedig három legendás svéd sarkkutató antik felvételeiből válogatta ki az üres kockákat, amelyeken csak fekete pettyek és vonalak láthatók. „Try again. Fail again. Fail better.” – szól a kiállítás önbizalomhiányos főcíme. Miközben a kurátor és a progresszív művészek a modernizmus kudarcát boncolgatják, titokban azt remélik, hogy valamiféle üdvözítő folytatás mégis csak kinő egyszer belőle. Virág hajt ki a szemétdombon. Akár beteljesül az óhajuk, akár nem, a témát analizáló művészekből és alkotásaikból lassan már kinőtt egy izmos nemzetközi képzőművészeti irányzat, az antikvárius modernizmus, vagyis az „antik-modern”. És már ez is valami!
Műcsarnok
2008. szeptember 27.-2008. november 9.