Böngészős, bogarászós kiállítás, művészettörténeti párhuzamokkal, fotókkal és sok-sok szöveggel – elsősorban a klasszikus avantgárd iránt fogékony műkedvelőknek. A tárlat kanadai magyar kurátora, Botár Olivér egy New York-i alapítványi gyűjteményben akadt rá a tőlünk elszármazott Bauhaus-tanár, Moholy-Nagy László egyik korai képére a kilencvenes években. Addig forgatta a kérdéses, indigókék alapon színes csíkokat tartalmazó, non-figuratív festményt, míg a vászon hátán egy szellemképre nem lett figyelmes. A Guggenheim Múzeum munkatársai letisztították a mészréteget a mű hátáról, és előkerült a világhírű művésztanár egy ismeretlen, korai, feltehetőleg megtagadott alkotása. A mindmáig csak a vakráma keretei között tanulmányozható olajfestmény egy sematizált tájat ábrázol, absztrahált vasúti híddal, színes szántóföld-dombokkal, küllős kerekekkel és egy hármas számmal. A dadaista szertelenséggel szétszórt képelemek értelmezéséhez elengedhetetlen volt Moholy-Nagy idevágó korszakának a tisztázása. A festmény ugyanis rámutatott arra a fontos művészettörténeti tényre, hogy a fiatal magyar képzőművészt nem csak a konstruktivizmus technika-imádata éltette, hanem a természet iránti rajongás is. Ráadásul az ide vezető szellemi impulzusokat jobbára még itthon, Budapesten szívta magába, majd Bécsben és Berlinben az 1923-as tanári debütálása előtt.
A nagyszabású, több amerikai helyszín és Pécs után a Nemzeti Galériába látogató tárlat Moholy-Nagy pályakezdését dolgozza fel, a fiatalkori zsengéktől (1916-tól) a berlini karrier kezdetéig (1923-ig). A jómódú, bácskai zsidó polgárcsaládból származó Nagy (eredetileg: Weisz) László az első világháború kitörése előtt érkezett a pesti egyetemre, jogot hallgatni. Hamar belekeveredett az európai modernséget zászlajára tűző Nyugat szellemi vonzáskörzetébe. (Egy erotikától fűtött, Ady igézetében született, sajátkezű vers tanúskodik erről a kiállításon.) A fiatal egyetemi hallgató nem kerülhette el a sorsát, rövidesen besorozták, első képzőművész-próbálkozásait már a lövészárkok mélyén készítette: tenyérnyi levelezőlapok hátára rajzolt érzékeny krokikat, ha akarom expresszív, ha akarom karikatúraszerű modorban. A világháború után Moholy-Nagy a legmodernebb tendenciákat képviselő körökkel kereste a kapcsolatot. Az egyik eminens „magyar vad”, a Matisse-szal is kiállító Berény Róbert szabadiskolájában képezte tovább magát, rákapcsolódva a franciás avantgárd szinte közvetlen vérvonalára. Moholy-Nagy kubo-futurista vázlatai ebben az időben már alig különböztek Uitz Béla vagy Tihanyi Lajos jellegzetesen torz munkáitól. De az ambiciózus fiatalember nem elégedett meg a formai forradalmat levezénylő, politikamentes izmusokkal, hanem a világháború után születő legmodernebb irányzathoz, az aktivizmushoz, egészen pontosan Kassák MA-köréhez igyekezett csatlakozni. Szerepel a tárlaton két nagy méretű, kartonra festett ipari látképe is, kubista háztömbökkel, meredező gyárkéményekkel és ágaskodó vastraverzekkel. Egyértelműen baloldali tematika, Cézanne mértani formáiból felépített képtér, a kubisták jellegzetesen „domború” négyzeteivel megbolondítva. 1919-ben Moholy-Nagy képei tökéletesen megfeleltek a magyar aktivista művészek stílusának, gyárfestményei Márffy festőiségénél egy árnyalattal komorabbak voltak, a súlyos Nemes-Lampérthnél kicsit könnyedebbek, a dekoratív Bortnyiknál viszont kevésbé elvontak.
Moholy-Nagy kommunista volt, de a Tanácsköztársaság alatt nem talált magának feladatot – bár így is aláírta az aktivisták forradalmi kultúráért síkra szálló kiáltványát. A kanadai születésű kurátor eredetiben régen látott (kissé kényelmetlen) korszakdokumentumokat is előkeresett, például Uitz masírozó vörös katonáit vagy Berény fegyverbe szólító, rohanó munkásfiguráját. A nehezen vállalható kommunista múlt Moholy-Nagy esetében nem olyan terhes örökség, hiszen az önkéntes emigrációba vonuló művész rövid időn belül szakított a Párttal. Ráadásul rengeteg szellemi irányzat érdekelte a kommunizmus mellett, például az orosz Bogdanov energiaelmélete, a természetet a technikával összeboronáló Raul Francé, a német életreform-mozgalmak stb. Berlinben megismert első felesége egyenesen egy kommunából érkezett a karjai közé. Közben Moholy-Nagy nem pihent, végigzongorázta az izmusokat, egy kicsit tanult a német expresszionizmusból, a dadaista montázsokból és az orosz konstruktivizmusból is. Mértani formákból épített képarchitektúrákat, dada-betűkkel vegyítve a geometrikus elemeket. Ekkor még lépést tartott vele környezete, Kassák vagy Bortnyik hasonlóan absztrakt képstruktúrákkal kísérletezett. A német avantgárd központjában, a Sturm Galériában is sok magyar kiállító akadt mellette a húszas évek elején. De Moholy-Nagy ekkor szintet lépet, bekapcsolta a rakétákat, előreszaladt az időben, megálmodta a kinetikus-konstruktív tornyot, a mobil-szobrokat, a fotogramot és a nagyváros dinamikájáról szóló radikális mozgófilmet. A torony digitális variánsa és a filmterv magával ragadó mai rekonstrukciója zárja a kiállítást. Végigtanulmányozva a pályakezdés állomásait, látjuk az összefüggéseket, érzékeljük az impulzusokat, s értjük miként lett az Ady-versből fényplasztika. De az őrült újító energia forrása, ami Moholy-Nagyot 1922-23 körül a világ legprogresszívebb művészei közé repítette, még mindig talányos. Pedig nem lehet véletlen, hogy kevéssel később, mikor Bortnyik például már rég Pesten körmölte a reklámgrafikákat, Moholy-Nagy neve már ott fénylett az egyetemes művészettörténet lapjain.
Magyar Nemzeti Galéria
2008. április 25. – 2008. augusztus 24.
Rieder Gábor: Moholy-Nagy László
Böngészős, bogarászós kiállítás, művészettörténeti párhuzamokkal, fotókkal és sok-sok szöveggel – elsősorban a klasszikus avantgárd iránt fogékony műkedvelőknek. A tárlat...