Molnár Sándor sikeresen átjutott a levegő korszakába, vagyis az üresség honába. A hazai absztrakt festészet egyik nagy öregje a hatvanas évek közepén ötlötte ki a festőjoga rendszerét, az absztrakt expresszionizmusba oltott buddhizmust. A kortárs avantgárd törekvéseket (elsősorban a lírai franciás absztrakciót) ötvözte Hamvas Bélával, illetve a keleti filozófiával. Ami csak a hazai szocreál miatt tűnt nehézkesnek, nyugaton nem számított példátlannak, hiszen a nonfigurativitás egyik motorja éppen a zen-buddhizmus volt. Molnár tervszerűen járt el: egyes művészi korszakait a lelki tisztulás fázisainak feleltette meg. A föld őselemtől indult, vagyis a geometrikus renddé átalakított természeti látványtól, majd elősereglettek a tudatalatti szerves teremtényei, hogy végiglubickolják a víz-művelet korszakát. Erre következett a tűz fázisa, előbb lobogó, majd megzabolázott lángnyelvekkel, majd a szigorúan szerkesztett kristály-korszak. A kristályokból mélységes örvény nyílt az utolsó állomásra, a levegő őselemével azonosított Ürességre. Most éppen itt állunk, a végső korszakban, az üresség, a sunjata idején. Hogy ez mit jelent? Nos, a vásznak semmiképp sem tűnnek túl üresnek! Tobzódó, ragyogó színek, a vad kadmium vöröstől, a tündöklő lilán át, az élénk, már-már UV-hatású zöldig. A szárazon felvitt, töredékes festékrögök változatos felszínt képeznek. Itt-ott feltűnnek még a kristályok nyomai és a mikroszkopikus organizmusokként hancúrozó foltocskák. A végeredmény: könnyed, párás, tarka absztrakt kollekció. Nirvánának kicsit súlytalan, de ne legyünk igazságtalanok: a festő-jóga nem a szemhez, hanem a lélekhez szól.
Budapest Galéria (június 29. – 2006. július 30.)