A Magyar Nemzeti Galéria
egy méretes kiállítással tisztelgett a müncheni akadémia neves 19. századi
magyar tanítványai előtt. Akadémizmus – bő egy évszázadig, míg a modernitás
minden-áron-újdonság szemlélete uralkodott, a kifejezés szitokszónak számított.
Majd a posztmodern örve alatt szépen lassan visszaszivárgott a művészeti
közbeszédbe, osztatlan népszerűség még nem övezi, de el-elismerik.
Egy 180 fokos ízlésváltáshoz azért idő kell, jóval a
legendás Aranyérmek, ezüstkoszorúk kiállítás után is lehet Benczúrt üres
blöffnek nézni, lesajnálni a megalkuvó Munkácsyt, dagályosnak tartani a
történelmi pannókat és gyomorforgató giccsnek a szalonzsánereket. A Nemzeti
Galéria új kiállítása, a München magyarul ezek ellen a beidegződések ellen
dolgozik. Nem erőszakosan, hanem a tudományos finomhangolás eszközeivel. A
gondosan csoportosított műtárgyrengetegből kitetszik, hogy a 19. század végi
akadémikus művészek változatos és izgalmas programok alapján dolgoztak. Szó
sincs itt uralkodói lakájdagályosságról és szemforgató pátoszról. A decens
akadémisták néha sokkal jobban megfogták a társadalom drámai pillanatait a
francia realista botránypiktoroknál: Baditz Ottó piszkos Angyalcsinálója, Csók
István kékre hangszerelt árvái vagy Glatz Oszkár földig görnyedő fahordói
fájdalmasan kegyetlennek tűnnek még ma is. A tárlat a neves müncheni Királyi
Képzőművészeti Akadémia magyar kapcsolatait dolgozza fel 1850 és 1914 között,
megszórva egy-két külföldi párhuzammal. Mivel a 19. század közepétől fogva a
bajor uralkodók által kistafírozott müncheni akadémián gyakorlatilag minden
hazai művész megfordult, a kurátoroknak nem volt nehéz dolguk. Nem csak a
professzorrá avanzsált Wágner Sándor vagy Liezen-Mayer Sándor tartozik ide,
hanem az öntörvényű Szinyei Merse, a franciás szabadiskolát üzemeltető Hollósy
Simon és a későbbi Nagybánya apraja-nagyja. És akkor még nem esett szó a
historizáló emlékművek királyáról, Zala Györgyről, a külön utas Mednyánszkyról
vagy a negédes zsánerek rég elfeledett gavallérjáról, Margitay Tihamérről.
Először persze Benczúr nyűgöz le a Vajk megkeresztelésének különböző
fázisaival, majd a történeti festészet agyonreprodukált klasszikusai
következnek, olyan pikáns érdekességek kíséretében, mint Wágner Sándor kis
epizódokból összefűzött arab témájú óriás zsánere. A műfaj-hierarchia alján
árválkodó tájképről kevés szó esik (bár a minden impresszionista jegye ellenére
is Münchenben készült Majális azért bekerült!), annál több a plein air
jellegzetesen helyi problémáiról. Senki sem akart tiszta színekkel pancsolni a
bajor domboldalakon, de a zárt enteriőrbe betörő fénynyaláb az 1880-as években
megbabonázta a helyi mestereket. A Réti István által később „szembeablakos”
problémának nevezett jelenséget feldolgozta szinte mindenki, az esküvői
fényképezést festő francia Dagnan-Bouveret-tól kezdve Pataky László látványos
Virrasztás-képéig. A kurátorok sorra veszik a korszak hasonló esztétikai
divatjait, a személyes hangú vallásosság lenyomataitól kezdve, a Bastien-Lepage
hatását tükröző finom naturalizmuson keresztül, a veteményeseket ábrázoló
zsánerekig. A századforduló megidézésére szerepel pár dekadens koramodern
alkotás, hatalmas allegorikus művek és kicsiny szimbolista vásznak. Hogy teljes
legyen a kép, egy külön falat kap a szalonmodor. A kastélyokra kitalált,
úgynevezett pétervári módszer szerint egymás hegyén-hátán lógnak a festmények,
a fecsegő zsánerképtől az egzotikus rabszolgavásárig. És akárcsak régen –
küzdenek a néző kegyeiért. (A mai, szellős képakasztó módszert a legendás
impresszionista műkereskedő, Paul Durand-Ruel vezette be kis párizsi
galériájában.) A műtárgyhalom a fél épületet megtölti: a karzatot virtuóz
portrék lepik el, a csupamárvány földszintet pedig akadémikus grafikai
tanulmányok és historizáló szobrok. (Ráadásul olyan erőteljes színű falakkal,
amik jól ellensúlyozzák a Munkásmozgalmi Múzeumból származó vörös boltíveket.)
Korrekt és látványos anyag, nem túl tolakodó, muzeológusi koncepcióval.
Magyar Nemzeti Galéria
2009. október 2.–2010. január 10.