A múzeumok falára festek, nem a kanapéd fölé! – vágja a néző képében magabiztosan a fiatal nőművész-nemzedék botrányhőse, Nagy Kriszta. A mostanában csak x-T kódneven, korábban Tereskovaként dolgozó művésznő legújabb kiállításán is hű maradt önmagához: őszinte düh, divatos diskurzus, szakmai profizmussal tálalva. X-T ismét magát festi a vásznakra, a szokott rajzos körvonalakkal, de ezúttal profilból, ráadásul megkettőzve.
A hátsó Nagy Kriszta fonja az első Nagy Kriszta hosszú szőke copfját. A magyarázó illusztrációk stílusában készült figurák mellett pisztolyok, Van Gogh-napraforgók, festékhengeres minták, aranyló felületek, vérfoltszerű vörös csöppek és csillogó flitterek jelennek meg. No meg persze az idézett felirat: „A múzeumok falára festek, nem a kanapéd fölé.” Az öntudatos megállapítás a progresszív alkotói körökből jól ismert kritikát visszhangozza, miszerint a pénzes újgazdagok az olajképeket csak a szín és a méret alapján választják ki – a nappaliba, a kanapé fölé. Nem törődve a minőséggel. Miközben a posztkonceptuális képzőművészet (azaz a határokat feszegető „mai avantgárd”) a piaci viszonyokkal nem gondolva, elvontabb esztétikai célokat hajszol. Iparos kismesterek a szent művészekkel szemben. Nagy Kriszta kiállításának értelmezésében is egymásba csúszik a szakrális világ és a múzeumi közeg. (Például egy nyelvjátékban: Isten van – Van Gogh.) X-T szentként és Szűz Máriaként jelenik meg, a romantika párás szemű zsenikultuszának felelevenítőjeként. Mint egy kifinomult humanista a szellemi Olympusról, úgy tekint le a nyüzsgő-mozgó pénzpiac prózai valóságára. A dolog pikantériája, hogy Nagy Kriszta az első képzőművészek között vállalta fel a pénzkeresés ódiumát a rendszerváltás után. Például mikor bikiniben kellette magát a városszerte kihelyezett óriásplakátokon vagy amikor a média egyik nehézfiújával bonyolódott fiktív szerelmi viszonyba. Az már a magyar színtér sara, hogy sehogy se tudott eljutni a biztos megélhetést biztosító, vágyott sztárművész státuszig. És ebből adódik a projekt ereje: az őszinte keserűségből. Nagy Kriszta nem egy nagyképű esztétikai mantrát ismétel, hanem szomorúan összegez: „A múzeumok falára festek, nem a kanapéd fölé.” Ezért nincs felkiáltójel a mondat végén. S ezért nem bántja a figyelmes látogatót a sok-sok ellentmondás, például hogy egy kereskedelmi galéria azért mégsem múzeum – vagy hogy a festmények mellett olykor ott díszeleg az eladást jelző piros petty. (És akkor még nem is beszéltünk a kritikus fejében megfogalmazódó olyan eretnek gondolatokról, hogy vajon mi a különbség a festménypiac és a biennáleipar diktátumai vagy éppen egy újgazdag rikító kanapéja és egy kurátor erőltetett koncepciója között.) De x-T, keserű őszinteségével ügyesen csúszik ki minden teoretikus harapófogóból.
Godot Galéria
2006. december 13.–2006. december 23.