Izgalmas koncepció szerint állt össze a Nemzeti Galéria félreeső harmadik emeleti kiállítása: trendi kortárs művészek mellé autista dilettánsok kerültek. Néha persze nehéz eldönteni, hogy ki a profibb, vagy ki a sikeresebb.
A második világháború után nagy karriert befutó art brut rég túl van már a virágkorán. Akkoriban Dubuffet-n kívül sokan gondolták úgy, hogy az ártatlan gyerekek, az intézetbe zártak, az unatkozó börtöntöltelékek vagy a primitív népek művészei valami olyan lényegit mondanak el az Emberről, amit a civilizációs mézgában ragadt diplomás alkotóművészek, bármennyit is buzgólkodjanak, nem képesek. A mai kortárs művészet ebben már nem olyan biztos – ettől függetlenül az art brut rég intézményesült, klinikai múzeumokkal és primitívekre épülő világhírű magángyűjteményekkel. Itthon is sokan rezonálnak a témára, most épp egy kortárs művész, Tarr Hajnalka kezdeményezésére összeöntötték az autistákat és a profikat a Nemzeti Galéria termeiben.
És hogy mi a tanulság? A kortárs művészek nem fogyatékosok, nem hibbantak, az autizmussal élők pedig csak akkor művészek, ha az intézményrendszer nagyvonalúan befogadja őket. Különben maguknak rajzolgatják a hulló számsorokat és a megfejthetetlen keresztecskéket. De ez a kiállítás nem a szakmai emancipálásukról szól, inkább az érzelmi elfogadásukról. Mert a monomániás autisták rém idegesítőek tudnak lenne, sok-sok türelem szükséges az elviselésükhöz. Ezt pedig gyakorolni kell. Mindenkinek jó tréning ez.
Magyar Nemzeti Galéria
2011. 6. 3. – 2011. 9. 18.
