A Nyolcak-kiállítás nem csak a pécsi EKF-projekt legvártabb képzőművészeti eseménye, hanem az egész szezon, sőt az egész esztendő legnagyobb tárlatszenzációja. Imádnivaló cézanne-os csendéletek, zabolátlanul erotikus női aktok, szemkápráztatóan tarka tájképek. Kötelező program.
A művészettörténet lapjai
A jól bevált kurátori csapat már a Magyar Vadak felfedezése óta szimatol a századeleji modern festők nyomai után, kikotorva minden lappangó képet az elfeledett vidéki múzeumokból és az ismeretlen magángyűjteményekből. A Vadak-kiállítás előrébb tolta az avantgardizmus születését úgy három évvel, a Nyolcak modernista forradalmáraiból így hirtelen másodhegedűsök lettek. Most a kurátorcsapat ismét összeállt és elégtételt szolgáltattak: hiszen a fóvok és a neósok által passzolt, nyers, vad színkontrasztoktól tarka labdát végül mégiscsak ők gurították a művészettörténet hálójába.
A sztorit ismerjük jól, már a tankönyvek lapjaiba is beleégett. Nyolc festő nekivágott a magyar modernizmus megteremtésének 1909. december 31-én. Mögöttük állt a pesti polgári radikálisok széles köre, az új idők új szelét fütyülő újságírók, a Galilei kör progresszívjei, a festőcskékkel kocsmázó Ady, a Nyugat kiművelt törzsgárdája és az a gazdag zsidó polgárság, aki kissé fintorogva és értetlenkedve, de eltartotta a furcsa divatoknak hódoló, fiatal művészgenerációt. A reakciósok persze támadták őket, jótékony médiabotránnyá fújva fel a három kicsi közös kiállítást. Most végre mi is megtudhatjuk, min háborgott gróf Tisza István és mit támogatott Lukács György, mert hát tény: a Nyolcak tárlatairól alig ismertünk eddig biztosan festményt. A kurátorteam viszont előbányászta őket a magángyűjtemények mélyéről, körülbelül rekonstruálva a három nevezetes korabeli bemutatót.
Közös nevező nélkül
A Janus Pannonius Múzeum újonnan kialakított kiállítóhelyiségeiben, a tömlöcfalak közé zárt, boltozatos, föld alatti termekben – egymástól többé-kevésbé elválasztva – láthatjuk a három esztendő termését. (Persze kiegészítve egy kis előre-hátra való kitekintéssel, és pár külföldi sztárművésszel, Matisse-szal, Cézanne-nal, Kokoschkával.) Az összhatás több mint vegyes. A Nyolcaknak alig volt formai közös nevezője a párizsias lendületen és a tarka színkontrasztokon kívül. Csak kínkeservesen lehet belőlük kipréselni valami személyes esszenciát.
A legegyenletesebben a mindig megbízható Márffy teljesít. Mégiscsak félig hivatalnok volt: következetesen rovátkázta – őrült színérzékenységgel – tájképeit és aktkompozícióit. Czigány odavolt a kerítészöldért és a puha homogén foltokért, a csendéletspecialista Orbán Dezső pedig Cézanne legjobb magyar hangja volt, semmi kétség. Tihanyi egész zseniálisan ültette át portréfestészetre a kubofuturizmus dinamikusan ívelő, szögletes cikkelyeit, Czóbelről pedig nemhiába mondták még a franciák is, hogy zabolátlan fóv, hihetetlen kontrasztokban rakosgatta egymás mellé a színeket, néha már a rikító UV-skálába átcsapva. Pórral könnyű a dolgunk, valósággal beleszeretett a szálkás izmú, michelangelói aktokba, Kernstok nem különben, bár nála a beállítás mindig dallamosabb, dekoratívabb, és a figurák is lányosabbak. Berény meg…
Berénynek egyáltalán nincs stílusa, bármit megfestett, bármilyen stílusban. Ő volt a Nyolcak Benjáminja, Párizsban szippantgatta magába a friss impulzusokat, és kereste önmagát. Festett női aktokat, nagy szétfolyó szürke mellel, takarítónő fejjel, felnagyított csípővel, vagy éppen felfújhatós gumibabaként. (A bíbor fotelben kuporgó, lecsúszó, androgün fiúaktja melegikonná vált volna, ha lett volna akkoriban ilyesmi.) De csinált kubisztikus portrét, puhán expresszív keresztrefeszítést, tisztán egyenes csendéletet, mindenféle tájat, sőt még virágos hímzést is. Tisztán mutatja be azt, ami a Nyolcak volt: kereső, tapogatózó, új ösvény után tájékozódó. Kortársaik is inkább a „keresők” néven emlegették őket, pláne az első világháború után, amikor már tisztán látszott, hogy a három év után felbomló csoport semmiféle avantgárd konklúzióra nem jutott.
Keresők, avantgárd, klasszicizmus
Kerestek és kísérleteztek. Ruhákat próbálgattak fel, Cézanne kopott köpenyét, Matisse tarka selyemköntösét, de akár egymás felöltőit is. Czigány és Orbán csendéleteit csak a specialisták tudják megkülönböztetni egymástól, Kernstok szemrebbenés nélkül festett Czóbel vagy Márffy stílusában, de az árkádiai férfiakt téma is vírusként járt körbe közöttük. Tihanyi a durva kubista torzítások közben csinos nagybányás tájakat festett, Pórnak pedig ki van lógatva egy bántóan akadémikus önarcképe is.
A harmadik, 1912-es Nyolcak-kiállításra már csak hárman jöttek el a keménymagból. A többiek épp zsíros állami megrendeléseknek tettek eleget, építgetve saját karrierjüket. A csoport egy nagy kaland maradt, forradalmi kilengés az izmusok irányába. A nagybetűs avantgárdhoz csak Tihanyi jutott el absztrakt képeivel, és persze a mindvégig külföldön dolgozó Czóbel. A többség – a Tanácsköztársaság alatt játszott szereptől függetlenül – jómódú polgári festővé hízott, sőt Pór (és egy leheletnyit Berény) a hivatalos szocreálból is kivették később a részüket.
A Nyolcak sokféle impulzust befogadó, kreatív és kísérletező, laza csoportosulás volt, sok-sok avantgárd formajeggyel. De ha megállunk a monumentális aktok előtt, akkor adódik egy másik kézenfekvő párhuzam is. Ebből az árkádiai álomvilágból ugyanannyi erővel levezethető a Szőnyi-kör neoklasszicizmusa, vagy akár a Római Iskola. Bármilyen pikáns is ez, ismerve a Nyolcak heveny baloldali meggyőződését.
Janus Pannonius Múzeum, Pécs
2010. 12. 10. – 2011. 3. 27.
