A geometrizáló non-figuratívokat tömörítő Nyílt Struktúrák Művészeti Egyesület újabb izgalmas tárlatot rakott össze saját tárgykörében. Vizuális esszé a törzsi ékszerektől az absztrakt mesterekig.
A geometrikus absztrakció, pláne ha konkrét művészetről van szó, nehezen adja magát. Nem beszél, nem fecseg, nem locsog, néma szfinxként hallgat, amíg nem találunk hozzá kulcsot. A megfejtőkód több irányból jöhet, az egyik életművet inkább a természettudományok felül érdemes értelmezni, a másikat a modernitás fejlődéseszméje felől, a harmadikat az önmagának való művészet irányából. Létezik még egy – manapság ritkábban emlegetett – kulcs: az ornamentika. Hiszen kortól és stílustól függetlenül az ember hímezi, mintázza, pöttyözi és kockázza a környező világot, makacsul ismétlődő, geometrikus motívumokkal, a háromezer évvel ezelőtti görög vázáktól kezdve, a Bauhauson át, a neo-geóig.
A Vasarely Múzeum Ornamentika – Szerialitás című kiállításán ezzel a csökönyös igazsággal szembesülünk. Előbb egy afrikai törzsi fémmaszkot szemlélünk, a geometrikus cikk-cakk vonalakkal félelmetessé tett harcos arcvonásaival. Aztán következik egy kortárs absztrakt festmény és pár mintalap a Képzőművészeti Egyetem könyvtárának nemrég katalogizált gyűjteményéből. Az egyetem kincsesbányának is beillő kollekcióval rendelkezik a mintalapokból, ebből a tipikusan 19. század végi műfajból. A pozitivista tudósok megpróbálták rendszerbe szedni a szerteágazó területekről érkező ornamens díszeket, a muszlim arabeszkektől a katedrálisablakokig, a népi hímzésektől a reneszánsz párkányokig. A gyűjtőkörutak eredményéből ínycsiklandozó albumok születtek a historizmus gyengébb fantáziával megáldott díszítőfestői és iparművészei számára. De az ilyen mappák nemcsak művészi segédeszközök voltak, hanem az ornamentikák „nyelvtanai” is, a talált motívumokat értelmes renddé összeállító katalógusok. (Hazai verzióját Huszka József írta meg.) A korábban puszta dekorációnak tartott virágfonatoknak, rozettáknak és sakktábla-mintáknak a grammatikai egészben elfoglalt hely adott mélyebb értelmet.
A kurátorok bőven merítettek ebből a páratlan anyagból. Meander-mintázatok, szalagfonatos katedrálisablakok, középkori német polgárházak faszerkezetei és háziipari szőnyeg-sablonok. Nem követhetetlen dömpingben, hanem precízen igazítva a környező műtárgyak formarendjéhez. Türk Péter digitális téglanyomata mellé a sárga-piros kontrasztot használó, 19. századi téglafal-mintázatok kerültek, a Vera Molnár szőnyegén tekergő fekete vonalhoz pedig klasszikus meander-rajzolatok. És persze bekerült a szórásba az építészet is. Hiszen az alaprajzon ábrázolt csempe – látjuk Rákóczy Gizella tervein – tökéletesen rímelhet a négykarú spirálokhoz készített tanulmányhoz.
Katharina Roters a vidéki Magyarországon fotózta azokat a jellegzetesen hatvanas évekbeli geometrikus vakolatdíszeket, amikkel a lakók próbáltak egy kis színt csempészni az egyen-kockaházak unalmába. Illetve – egy másik értelmezés szerint – a parasztság a kollektív díszítőművészet kincseihez nyúlt vissza a 20. századi elidegenedés közepette. Ez a kettő nem ugyanaz, a vakolt háromszög minták vagy a korabeli modernség (lásd a házigazda Victor Vasarely) trendi motívumkészletéből jönnek, vagy valami elfeledett ősi, közös tudásbázis mélyéről. És éppen ez a probléma az ornamentikával, jó másfélszáz éve, Owen Jones alapműve óta próbáljuk megfejteni az ismétlődő minták titkát. De a dísztőformák nem igazolják vissza, hogy elégedettek-e a köréjük épített rendszerrel. Ugyanúgy, ahogy az ornamentika az absztrakt festményeket se dekódolja, csak felrajzol egy lehetséges értelmezési keretet.
Ebben a keretben a kiállított izgalmas munkák szépen a helyükre kerülnek. Legyen szó Faa Balázs vonalzókból összeállított szőnyegmintájáról, Ursula Neugebauer színes margarétákból telerakott pavilonjáról, Waclaw Szpakowski pauszpapírra rajzolt meandervonalairól vagy Petr Kvičala vonzó, moarés csíkfestményeiről. A rejtély rejtély marad, de a gondolatok pörögnek.
Vasarely Múzeum
2011. október 12. – január 8.