Rieder Gábor: Orosz István és a felhők

A görög templom önmagába fordul: az oszlop egy ideig lefelé tart, majd megfogyatkoznak rajta a vonalak, míg a két oszlop közötti űrré nem lényegül át. Architektonikus paradoxon: a Bonyodalom tökéletes képi metaforája virtuóz szemfényvesztésbe csomagolva – Orosz István retrospektív kiállításán vagyunk.
A hetvenes évek óta alkotó grafikusművész a klasszikus rézmetszet és a vizuális talányok legendás nagymestere. Annak a sornak a végén áll, ami William Hogarth híres metszetével vette kezdetét. Hogarth perspektivikus becsapásokkal teli rajzán az előtérben lévő kéz meggyújtja a hegyre kapaszkodó vándor pipáját. Orosz István is ördögi játékot űz a perspektívával: a tócsában tükröződő diadalív kifordul magából, a ház sarkán a két ablak különböző irányba rövidül, a kőpadló mintája három dimenziósból két dimenzióssá lényegül át, miközben az oszlopok ezerféleképpen válnak levegővé.
Orosz megtalálja a matematikai pontossággal megszerkesztett perspektivikus szabályok közti „joghézagokat”, vagyis a ritka, többértelmű egybeeséseket, mint Hogarth, Escher vagy Pironesi. Miközben kihasználja a klasszikus rézmetszetek árnyékolásának slamposságát, ahogy egy tárgyon belül, az árnyalatok érzékeltetése miatt, a rajzolat fehérre vált. Ahol pedig fehérre vált (mint az oszlopoknál), ott létrejöhet a test vizuális elanyagtalanítása. A végeredmény pedig a tökéletes képi paradoxon, a tanult reflexek mentén dolgozó érzékelőközpont becsapása. Agyunk ugyanis fölöttébb lusta szerv, mindig a korábbi ismeretei alapján egészíti ki a félig megnézett rajzot. (Ez különösen igaz a klasszikus tagozatok jól ismert formáinál.) Orosz pedig direkt csapdákat állít neki, amibe agyunk óvatlanul bele is sétál: kiegészíti a rajzot, miközben a szem tovább nézi, és meglepődve látja, hogy a folytatás más, mint amit előre odaképzelt. Sőt, visszafelé is ugyanúgy végigkövethető a csavar. Az agy csikorog, erőlködik, a látóközpont vért izzad, majd elfogadja az ellentmondásosságot, mint létezőt.
Tulajdonképpen erről szól Orosz egész munkássága: a paradoxont teszi kézzelfoghatóvá pictor doctushoz méltó ötletességgel. Rejtett arcképeket szerkeszt (mint Arcimboldo vagy Dalí): a rajz figuráiból és tárgyaiból egy nagy portré bontható ki – ha pár lépést hátrálunk a képtől. Máskor az anamorfózis technikájával él, a felismerhetetlenségig eltorzított képpel, ami csak egy bizonyos nézőpontból tömörül össze látvánnyá. (Klasszikus előképe az elmosódó koponya Holbein híres festményén.) Orosz az ún. katoptrikus anamorfózis specialistája, amikor a torzított látvány egy jellemző formájú, tükröződő felületen áll csak össze. A szétlapított vagy valóságos jelenetet ábrázoló rajz közepére krómacél hengereket helyez, amikben az oszlop törzse, a gyerek kézfeje, művész mutatóujja vagy akár a Minotaurus feje tükröződhet – ha megfelelő irányból nézzük. 
Orosz Sebastian Brant-illusztrációit (amik mindig egy koponyát rejtenek) egy bravúros tükörlabirintusban installálta. A bejárat mellé egy rövid dialógust jegyzett fel a Hamletből: 
„Hamlet: Látja-e azt a felhőt? Majdnem olyan, mint egy teve.
Polonius: Isten engem, valóságos teve alakú.
Hamlet: Nekem úgy tetszik, menyéthez hasonlít.
Polonius: A háta olyan, mint a menyétnek.
Hamlet: Vagy inkább cethalforma?
Polonius: Nagyon hasonló a cethalhoz.”

A dán királyfi orránál fogva vezeti Poloniust, aki kész bármit (tevét, menyétet, cethalt) belelátni Hamlet felhőibe. Orosz ugyanezt a játékot űzi velünk, mi pedig kénytelenek vagyunk rájönni, hogy lusta eszünk nem ér többet, mint Polonius nem éppen irigylendő gyorsaságú agyveleje.
Ernst Múzeum
2006. augusztus 16. – 2006. szeptember 17.