Az ezredfordulós képzőművészet legnagyobb önbecsapása a saját pluralizmusába vetett konok hit. Pedig a stiláris sokszínűség mögött a trendek szigorú őrei gyomlálják a kortárs művészetet, itthon éppúgy, mint Dél-Koreában vagy éppen Lengyelországban.
A krakkói belváros, a Stare Miasto peremén a Művészetbunker és a Művészetpalota eltérő profilja példaértékűen modellezi a pluralizmus és a trendkövetés ellentmondásos helyzetét. Pedig csak egy vékony utcácska, a Szczepańska választja el egymástól a két kiállítóhelyet. És a két világot. Egyik oldalt ott áll a szecessziós Művészetpalota, decens századfordulós kiállítótermeivel, nyolcméteres belmagasságával, üvegmennyezetével és csigalépcsőjével. A Szépművészetek Baráti Társasága által emelt pazar kiállítócsarnok termeit jelenleg Bronisław Chromy alkotásai töltik meg. Chromy a lengyel szobrászat egyik nagy öregje, akit leginkább a Wawel tövében felállított, tüzet fújó bronzsárkányáról (illetve annak milliónyi kópiájáról) ismerhet a közönség. Monumentális és miniatűr között ingázó plasztikái a későmodernizmus nyúlósan expresszív kaucsukdinamizmusát folytatják, virtuóz mesterségbeli tudással. Lendületes ívekbe hajló biciklisták, hatalmas, pittoreszk afgán agarak, ég felé rugaszkodó, lángnyelvszerűen imbolygó pegazusfigurák. Chromy meggyőző magabiztossággal és kifogyhatatlan képzelőerővel kezeli nyersanyagát. Az ötvenes-hatvanas években szocializált mentalitása semmi kivetnivalót nem talál az emlékműszobrászatban – kiváló Kopernikusz- és Chopin-monumentumok tanúskodnak erről. De ami a hivatalos későmodernizmusnak magától értetődő, az a (poszt)konceptuális kortárs plasztikának tiltott tabu. Nem véletlen, hogy Chromy kiállítása, sőt, az egész szecessziós Művészetpalota nem szerepel a krakkói galériák leporellószerű kalauzában. Chromy régivágású figurativitása, állatfantáziái, a kozmikus Egészt kutató csillagszobrai teljesen idegenül csengenének egy progresszív kortárs kiállítóteremben, például a szemben álló Művészetbunkerben. A hatvanas években épített, brutális betonszarkofág ugyanis a trendek nemzetközi diktátumait követi. A Művészetpalotában még elképzelhető aranykeretben kiakasztott festmény – a Bűvészetbunkerben semmiképp. Hiszen a keret (pontosabban a keret hiánya) a posztkonceptuális festészet alapfeltétele. A Művészetbunker alagsorában bemutatkozó Małgorzata Markiewicz nem is törődik vele. A fiatal lengyel művésznő a falra ragasztja fel saját fotóit, festett freskóvirágok közé. A földön malteres dobozban installálja régies mintájú párnaruháit, amiket a hátulról megvilágított fotográfiákon ő maga visel. Divatos húzótémák szép csokra: női szerep, identitáskeresés, Ázsia-láz, műfajközöttiség és retró. S persze semmi aranykeret. A Szczepańska utcán láthatatlan fal húzódik, a paradigmák, szubkultúrák, modernizmusok és poszmodernizmusok között. És ezen az se segít, hogy a Wawel sárkányába nemrég intermédia-kapcsolatot építettek, így már sms-ben is lehet tűzfújást rendelni, a turisták mind nagyobb örömére.
Művészetpalota és Művészetbunker, Krakkó