Vonzóan megdolgozott
rozsdamentes acélfelületek, alig észrevehető, barátságos hullámzással,
dizájnosan kunkorodó csiszolásnyomokkal. A tavaly elhunyt világhírű
szobrászművész, Pán Márta hűvösen elegáns munkái a Szépművészeti Múzeumba
érkeztek.
Azért éppen oda, mert Pán még a kommunista hatalomátvételt
megelőzően – jó ritmusérzékkel – távozott Franciaországba. Ott futott be egy
igen tekintélyes karriert, amit rangos nemzetközi helyszíneken (főleg
Nyugat-Európában és Japánban) felállított köztéri óriásmonumentumok
szegélyeznek. Mint külföldön jegyzett non-figuratív szobrász meggyűlt a baja a
hivatalos szocialista kultúrpolitikával, de méltó hazai ismertséget a
rendszerváltás után sem sikerült elérnie. Pedig épp azt a művésztípust képviseli,
ami itthon fájóan hiánycikk (az egy szem repatriált Vasarelyt kivéve): befutott
absztrakt nagymenő, aki a második világháború utáni késő modernizmus hullámán
lovagolt be az élő klasszikusok panteonjába. Aki nem sufniban ácsoló
zugértelmiségi volt, hanem tenyéren hordott, ápolt és óvott közismert alkotó.
(A mai magyar művészettörténet a hatvanas évek végén indult neo-avantgárd
festőknek szeretné kiosztani ezt a címet – de rajtuk azért kicsit lötyög ez a
későn kapott kabát.) A Szépművészeti most valamicskét törleszt a összenemzeti
adósságból. Összeszedtek nyolc kései acélplasztikát Pán Mártától, s szétszórták
őket a múzeum márvánnyal dúsan bélelt csarnokaiban és hűvös karzatain. Az ipari
romantikáról susogó fém idomokat teljességgel agyonüti ez a klasszikus miliő. [A kiállítást Geskó Judit rendezte]
Ezeknek a szobroknak széles égbolt kell, napsütés, tópart vagy legalább egy
beton irodaház, nem a Szépművészeti komótosan elegáns, eklektikus enteriőrje.
Pán szobrászata ugyanis a diadalmas későmodernizmus elvont formanyelvén beszél
az élet alapmetaforáiról és őshelyzeteiről, az ingatag egyensúlyról, meg a
térben és időben kiterjedő kapcsolódási pontok minőségéről. Egyszerűnek tűnik,
pedig nem az. Az emberléptéktől a jó pár méteres magasságig is megnövő
fémplasztikákat nehéz pontosan leírni. A formájuk szavakba öntésével meggyűlhet
a baja a műtárgykartont körmölő múzeológusnak: messziről a hasábok bután
geometrikusnak tűnnek, pedig tele vannak paralelogramma alaprajzzal,
lekerekített oldalakkal, a derékszögtől elhajló illesztésekkel. A síkba ferdén
hatol be az ablak, a párhuzamos oszlopok elfordulnak egymástól, minden oldal
más és más – Pán Márta (amennyire lehet) nőies szeszélyt csempészett a macsó
vasgeometriába. De minden játékosság ellenére művészete az ötvenes-hatvanas
években fogant, amikor még elhitték, hogy a non-figurativitás segítségével
mesterségesen megformálható egy vizuális lingua franca. És éppen ezért Pán
térstruktúrái csak a leigázott anyatermészettel, az egyetemes társadalommal
vagy a kockába álmodott modern architektúrákkal állnak szóba, nem az avítt és
régimódi historizmussal. Még szerencse, hogy az állandó kiállítás mélyére
rejtett piciny kamaratárlat azért valamiféle kulcsot ad a nyolc eltévedt
acélszoborhoz. A ”40-es évek végén készített növénytanulmányok és a hatvanas
évekbeli gombaszerű, biomorf faplasztikák jól mutatják, hogy Pán művészete a
természeti formák leegyszerűsítő absztrahálásától jutott el a modernizmus
geometrizáló metaforakészletéhez.