Rieder Gábor: Pillanatgépek

A Műcsarnok ismét nagyot robbantott. Leszervezte a német filmrendező,
Werner Nekes fantasztikus régiséggyűjteményét egy nagy adag kortárs
munka kíséretében. Nekes kísérleti filmesként megszállottan gyűjti az
elmúlt évszázadok képekkel és illúzióval kapcsolatos vintázs emlékeit.
Valóságos modern Wunderkammert halmozott fel, egy ritkaság- és régiséggyűjteményt: anamorfikusan szétterített rajz, ami csak egy tükröződő idomban áll össze, a filmezés egyik őse, a kis mécsessel megvilágított laterna magica, két képből térbeli látványt varázsoló sztereoszkóp, kis figurákból összerakott festményszerű dioráma, a valóságot fejjel lefelé rabul ejtő camera obscura, becsapós perspektivikus metszetek. Akárhány leleményes eszközt ismerünk a fotográfia és a film előfutárai közül, itt annál is többet láthatunk, a kaleidoszkóptól a phenakisztiszkópig, a sziluettképektől a perspektívaszínházig! Technikatörténeti múzeumokból ismerős tárgyak, soha nem látott mennyiségben. Ráadásul Nekes az ütött-kopott valódi régiségekre vadászik: aranyozott keretben rokokó családi jelenetet ábrázoló diorámára, az ősöreg kínai laterna magicára, Muybridge eredeti fázisfotóira, valódi Hogarth-metszetekre, a 19. századi levelezőlapokból kirakható óriás Napóleonra, a hártyavastagságú porcelánba vésett biedermeier portrékra, az ablakocskáknál nyitható, 17. századi anatómiaábrákra vagy egy ördögfajzattá hajtogatott, szárított rájára. Egy alkimista hátborzongató műhelyének titkos kincsei ezek, aki – a barokk illuzionizmus és a felvilágosodott természettudományok eszköztárával – uralma alá akarja hajtani a Képet. A klasszikus kollekcióhoz mindenféle rendű és rangú kortárs munkák kapcsolódnak, amik hasonló érzékcsalódásokkal játszanak. Alapos sztárparádé! A német festészet egyik veterán nagyágyúja, Sigmar Polke áttetsző képekből épített labirintust, az izlandi szupersztár, Olafur Eliasson a meglepően egyszerű, tükrös munkáival van jelen, a befolyásos amerikai nőművész, Kara Walker egy szokásos fekete rabszolgatörténetet mutat be árnyjátékként, de az öreg pop art csillag, Ed Ruscha teherautó platóról fotózott, hatvanas évekbeli panorámafotója is bekerült a válogatásba. A Műcsarnokban már jól ismert Thomas Ruff pár háromdimenziós hatást keltő sztereofotóval szerepel, a svájci videótündér, Pipilotti Rist pedig egy fabrikált szobamakettel, tele apró tárgyakkal, vetetlen ággyal, elektromos gitárral, pizzás dobozzal, lézershow-val és egy hatalmas, bezuhanó meteorral. Már ez is elég lenne, de a magyar anyag is meglehetősen erős! Csörgő Attila viszi a prímet, pár forgó tárcsával és egy óriási méretű állványzattal, ami az elgurított dobókocka útját tudja hat fényképezőgép segítségével pontosan rögzíteni. De ott van Szegedy-Maszák Zoltán interaktívan kezelhető, virtuális valósága és persze a neoavantgárd legenda, Erdély Miklós egy-két klasszikussá érett, filozofikus projektje. Vannak más meglepetések is, Miguel Rothschild a pörgetős zsebmozi-füzetkékből rakott össze egy szórakoztató együttest, de nem könnyű érzéketlenül elmenni a szemtelenül fiatal Kolozsvári Csenge zúgó-világító, meditatív installációja mellett sem. Ráadásul a kurátorok adtak a vurstli hangulatra is, a látogató digitális árnyékképet rajzolhat magáról vagy berakhatja kinyomtatott mozgásfázis-fotóit egy pörgő zoetrópba. Olyan gazdag és izgalmas a kiállítás, hogy csak félve tesszük szóvá a koncepció erőszakosságát: miért kell összekényszeríteni különnemű műveket? Tudjuk jól, hogy a képzőművészek sok-sok évszázada termékenyítik meg találmányaikkal a természettudományokat. Meg azt is, hogy az új médiákon felbátorodott kortárs művészeket izgatja az illuzionizmus eredete. De a Nekes-gyűjtemény furcsa régi szerkezeteit kalandos életű iparosok és vásári mutatványosok tákolták őket össze a pórnép és az unatkozó előkelők szórakoztatására. Spektákulumok, azaz látványosságok a szó rossz értelmében, amiket csak az idő tett múzeumi tétellé. És ennél azért a mai kortárs művészet kicsit többet szeretne elérni!