Rieder Gábor: Pixelek

A szigorú értelemben vett „kortárs” művészet közönségexpanziója reménytelen vállalkozás, hiszen a mindenkori avantgárd erkölcsi tőkéjét éppen a tömegtől való elkülönülés adja. Ráadásul az előőrs olyan belső használatra kitalált tolvajnyelven beszél (a saját szellemi vegykonyhákban kikevert problémákról), ami túl nyakatekert és érdektelen a hétköznapi állampolgárok számára.
A modern művészetnek ugyanakkor van egy vonulata, tulajdonképpen már a pop art óta, amelyik éppen hogy az utca embere felé nyit, a trendeken, a kommersz értékeken és az életstíluson keresztül. A nemzetközi piaci pezsgésnek és a pop art újjáéledésének köszönhetően a kortárs művészek ma (többé-kevésbé) divatosak. A popzenei tévécsatornák le is csaptak rájuk, félig művészetpártoló, félig arculatépítő szándékkal. Egy ideig a VIVA hazai mutációja is készített fiatal képzőművészeket bemutató pár perces minifilmeket, az MTV nemrég indult magyar fiókcsatornája pedig közel egy esztendeje sugározza a Pixel Portrénak nevezett rövidke interjú-sorozatot. Ez utóbbiban a Műcsarnok szakmai stábja is segédkezik, hiszen az új igazgató lehetséges új célpontként egyértelműen a diákokat célozta meg. A Műcsarnok alá besorolt Ernst Múzeumban a Pixel Portréban szereplő művészek alkotásaiból látható most egy jól szerkesztett, arányos válogatás. Bárhogy nézzük, a pár éve végzett alkotók között tényleg sokan beszélik a kiskamaszok által is fogyasztott trendek nyelvét. Az óriási üzletággá nőtt graffititől kezdve, a már egyre kevésbé izgalmas retrón és az elpusztíthatatlan punkos groteszken keresztül, a még ma is tartó számítástechnikai forradalom esztétikai elsőszülöttjéig, a technóig. Stark Attila naiv graffitis képeire Hidvégi Áron precízen adagolt popkulturális eszköztárral felel, a manga-képkockáktól a street artig. Kovács Budha Tamás személyében a valódi utcai művészet is beköszön, egy teljes falat elborító szürreális óriásgraffitivel. Sipos Eszter dizájnmagazinba illő érzékenységgel játszik el a retrós tapétamintával, akárcsak  Batykó Róbert a dekoratív felületek tapintásra ingerlő sziluettjeivel. Kokesch Ádám és Albert Ádám objektjei ügyesen egyensúlyoznak a retrókellékek és a gyáripari tökéletesség sejtelmes kettőse között. Galbovy Attila és Péli Barna olcsó háztartási eszközökből összeépített dadaista szoborinstallációi pedig – a vértócsában úszó, Brillo-dobozba zárt „utolsó kínai” – ebben az összefüggési rendszerben az MTV műsorközi burleszk animációit idézi. De ott vannak még Borsos Róbert gyerekjátékszerű, fiktív szerszámai, a decensen simuló filchuzattal és az értelmetlen, mégis szemgyönyörködtető, ergonomikus kialakítással, vagy Czene Márta hiperrealista festményei, amik a klasszikus múzeumi realizmust ötvözik a filmes szemléletmóddal. A kiállítás azért nem csak a tinédzser trendek mentén olvasható, a válogatásba bekerült például Asztalos Zsolt gázai háborúról készített miniatűr rajz-sorozata, Komlovszky-Szvet Tamás mágnessel lebegtetett fekete lyuk-szobra és Orosz Klára műszőrmével bevont, földön tologatható, háromszög alakú kirakós játéka is. Jól szerkesztett beetető kiállítás, ami a könnyen fogyasztható popkulturális trendek mentén rántja be az óvatlan tárlatlátogatót a kortárs konceptuális művészet zárt elitbirodalmába. A recept jól működik, de félő kissé későn érkezett: a gazdasági válság rövid időn belül a feje tetejére állítja a pénzben dúskáló ezredforduló kortárs képzőművészetét. A pop art nem sokáig lesz már fő referenciapont!  
Ernst Múzeum
2009. január 18.–2009. február 8.