A Műcsarnok az idei őszre a berlini Collegium Hungaricum tavalyi ötvenhatos kiállításával készült. A tárlat eredetileg a „sajnálatos események” jubileumi évfordulójára született, de olyan elidegenítő effektusokkal teli, szikár, filozofikus, neokonceptuális anyagot vonultat fel, ami az ünnep felől nem, csak Németország szellemi közegében érthető meg. Ahol az állampolgárok jó fél évszázada tanulják kínkeservesen, de egyre sikeresebben békaperspektívából látni a heroikus történelmi pillanatokat.
A !Forradalom? címet viselő tárlat ”56 apropóján elmélkedik az Észak-Írországtól a Baltikumig tartó Európa forradalmainak természetéről. A történeti tények és dokumentumok irányából indulnak ki a munkák, komplex elemzéseket építve fel, amiből csak a végkövetkeztetés hiányzik. A művészek analizáló távolságtartásában van valami zavaróan neutrális – valóságos rettegés az ünneptől, a mítosztól, sőt, bármiféle kerekre zárt értelmezéstől. (Más szempontból nézve nyilván ez a kiállítás fő erénye.) Ráadásul a történeti dokumentumok és a művészi produktumok határai túlságosan összemosódnak. A tárlat egy hosszú adathalmazzal indul, ami párhuzamos történetekké szövi össze Bernáth Aurél 1956 októberi kiállításmegnyitóját (ahol az akkor még bukott miniszterelnök, Nagy Imre is megjelent), Nagy Imre Műcsarnok előtti újratemetését és a millenniumi emlékmű kommunista újrahasznosítását, vagyis azt a vörös drapériás átalakítást, amit a lenini monumentális propaganda szellemében a Tanácsköztársaság idején hajtottak végre a Hősök terén. Ehhez társul hozzá a tévé szerepének – unalomig ismert – elemzése a Ceuşescu uralmát megdöntő romániai forradalomban. Közben a szomszédos sötét teremben két archív mozi forog: a brit ál-dokumentumfilmes, Peter Watkins megrázó felvételei ”56 hőseiről és Magyar Dezső 1969-es, betiltott, Agitátorok című filmje, ami a rendszer rosszallását kiváltó ívet húzott a Tanácsköztársaságtól a ”68-as nemzedékig. Ez az egész évszázadot átfogó ív – szemmel láthatólag – a kiállítás egyedüli vezérfonala: dialektikus pingpong-labda játék a forradalom és az ellenforradalom között. A koncepcióba tökéltesen illeszkedik a berlini párhuzam, Mies van der Rohe konstruktivista monumentuma, amit Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg halálának emlékére emeltek a húszas években. A kövekkel kirakott, hosszanti hasábokból összerakott absztrakt építmény-plasztikát előbb eltüntették a nemzeti szocialisták, majd – az avantgárdos vonásokat szégyellve – felújították a kommunisták. A furnérlapokból rekonstruált emlékmű méretes tömbjét a kiállításon egymásnak feszülő fényképpárok (pl. Sissy királynő és tankok) díszítik. A közép-európai kereteket tágítja egyetemes európaivá Sandra Johnston multimédiás munkája az 1969-es észak-ír konfliktusról és Deimantas Narkevicius fordítva lejátszott videófilmje a vilniuszi Lenin-szobor ledöntéséről. Ez utóbbi kapcsán könnyen adódik a kérdés: minek is forgatjuk vissza az idő kerekét? Egy ilyen lelkiismeretes, mély, történeti anyag több állásfoglalást is elviselne, szélbekiáltott nyitott művek helyett egy kis értelmiségi párbeszédet. A levitézlett forradalmak elgondolkodtató véleményezését.
Műcsarnok
2007. szeptember 27.–2007. november 11.