Sajdik Ferenc a nagy magyar karikaturista mezőny egyik kiváló képviselője. Abba a generációba tartozik, amelyik a Lúdas Matyi hasábjain lerakta a háború utáni magyar gúnyrajz alapjait.
Jellegzetes stílusvilágát mindenki ismeri, ha másért nem, hát sikeres rajzfilmsorozatai, a Pom-Pom és a Nagy Hohohohorgász miatt. A Várnegyed Galériában rendezett kiállításán legújabb festményeit mutatja be a hetvenhat éves grafikus. Bármilyen ellentmondásosnak tűnik is elsőre, Sajdik igazi karikaturista kézjegye a kolorit. Nem a fekete vonal kíméletlenül őszinte, egyszeri élével jellemez, mint például pályatársa, Kaján Tibor. Sajdiknál a kontúr feloldódhat, elfátyolosodhat vagy akár meg is többszöröződhet. Ceruzája puha nyomot hagy, akárcsak a festék- és pasztellpamacsok szétomló, vattacukorszerű színfoltjai. Ő a karikatúra „velencei művésze”, akinek a colore fontosabb, mint a disegno. A tétova, álomszerű palettán bontakozik ki a cselekmény, ami Sajdik munkáin rendszerint összetett. „Csak ülök az ágon, a szép hosszú ágon, és mesélek…” – kezdte történeteit Pom-Pom. És ez a második Sajdik-jellegzetesség: az elbeszélés. Nem egy vagy két figurából alakít ki humoros szituációt, hanem szereplők garmadájával mesél el teljes történeteket. Megfestette az 1900-as évek nagy tablóját, Zeppelin úr első léghajójával és a serdülő Sztálinnal, a festészet egész történetét a pocakos Monet-tól a kis gatyában pingáló Pablo Picassóig és a víz körforgását a tengertől a hóesésig. De persze nem hiányoznak bumfordi állatfigurái sem (megáldva Ezópusz minden éleslátásával) és a girbe-gurba épületek Gaudit idéző színfalai. Sajdik festményei igényes, nagyméretű karikatúrák, játékos karakterekkel, sziporkázó színekkel és szeretetteljes iróniával. És ez utóbbi a harmadik Sajdik-jellegzetesség: a vitriolos szarkazmustól végtelenül messze álló szolid, csalimesébe illő humor.
Várnegyed Galéria
2006. június 28.–2006. július 29.
