Rieder Gábor: Sassetta és Jovánovics

Valahol 1900 körül radikális és átjárhatatlan korszakhatár húzódik a
képzőművészet történetében. A klasszikus és az avantgárd között olyan
éles a törés, hogy muszáj műértelmezői sémát váltani a kettő között.
Mégis újból és újból felvetődik az a kurátori gondolat, hogy az eltérő korokból származó műveket szembesítsék egymással, termékeny párbeszédet (vagy épp süket csöndet) kikényszerítve belőlük. Ezt tette most a Szépművészeti Múzeum is, amikor egy két szereplős minitárlatot rendezett be a Régi Képtár egyik félreeső termében. A korai quattrocento oltártáblák közül kivették Sassetta Aquinói Szent Tamás imája című apró temperaképét, és szembeállították a hazai neo-avantgárd egyik legkiválóbb szobrászának, Jovánovics Györgynek a gipszreliefjével. Jovánovics a bonyolult esztétikai és kultúrtörténeti kérdéseket nagyon elvont, sokszor minimalista szobrásznyelven boncoló műveiről ismert. Alkotói univerzuma olyan zárt, hogy mindig elkel hozzá egy tolmács. Sassetta pedig – bármilyen meglepő – nem is rossz tolmács: a közepes festmény méretű, kiugró geometrikus formákkal ellátott hófehér reliefet az építészet felől értelmezi. A sienai mester ugyanis bájos erőlködéssel rugaszkodott neki kora legégetőbb művészeti kérdésének, a perspektívának. Miután nem tudott róla, hogy a szomszédos Firenzében épp akkortájt (1420 felé) találták fel a matematika perspektívát, a maga módján oldotta meg a problémát. A gyűjtőpontot nem középre, hanem jobbra tolta el, a kolostori templombelső vonalait ugyan szigorú vonalzóval húzta meg, csak azt nem tudta mindig, hogy mihez kell igazodnia. Így az oszlopok lábai furcsán megfeszülnek, a berendezés befordulva lötyög a térben, a csúcsívek pedig egészen természetellenesen rövidülnek. Ez persze nem baj, a középkori áhítat jobban átjön az ilyen trecento ízű táblaképeken, mint a nyomasztóan világias, tökéletesen szerkesztett reneszánsz kompozíciókon. A járulékos érték pedig: Sassetta ügyetlen épületbelsője Jovánovics absztrakt térplasztikájának épületmakett-jelleget kölcsönöz. Mintha egy udvarokkal és betontálcákkal tagolt ipari táj felett repülnénk, ahol elszórva gépsorok, rakodórámpák és kiszolgáló helyiségek sorakoznak. Nem kockarendben, hanem kissé megbillentve, csálén, funkció nélkül. A kommunikáció megindult a két mű között, talán éppen azért mert mindkettő a klasszikus művészet korszakán kívül született, az egyik előtte, a másik utána. Sassetta képe a sienai gyapjúkereskedő céh megbízásából készült, ugyanis a gazdag társaság rendezte az oltáriszentséget ünneplő szabadtéri úrnapi miséket évszázadokig. A ma már múzeumi környezetbe átültetett oltárkép eredetileg a megtestesülés tanítását volt hivatva népszerűsíteni, áhítatos formában. Jovánovics munkája viszont a klasszikus művészeten túli modernitást képviseli, a mindig új formába csomagolt konceptuális gondolatfutamok világát. Most összejöttek, és beszélnek, elsősorban nem önmagukról, hanem az európai képfelfogás különböző korszakairól, a középkori vallási segédeszközöktől kezdve, a nagy betűs művészeten át, a modernitásig.