A neo-pop még mindig él
– hirdeti a harminc felé járó festőpáros, Soós Nóra és Győri Márton legújabb
kis kiállítása. Úgy fél évtizeddel ezelőtt, mikor a popkultúrával flörtölő,
harsány, fiatalos vásznak új színt hoztak a budapesti galériák fehér falai
közé, még senki sem tudta, hogy a neo-pop nem több-e percnyi divattrendnél.
Gyanúsan közönségbarát volt, túlságosan vonzotta a
laikusokat, túl jól mutatott a dizájnos irodabútorok felett és túl jól
illeszkedett a nyomuló retró hullámhoz. Tiszta, egynemű, műanyag színek, vidám
párosításban, szemtelen életörömmel. (Mintha ugyanabba a pirosba mártották
volna a festők az ecsetjüket, amivel 1969-ben Ettore Sottsass feldobta a
legendás Olivetti írógépet.) Pedig nem volt ebben semmi különleges: a
posztmodern, mintegy végjátékként felfalta saját gyökereit is, a hatvanas
éveket, az amerikai pop arttal és a kiviruló fogyasztói társadalommal együtt.
Csak kilúgozta belőle a modernista álmokat, s a műanyag-mennyország helyére a
klasszikus olaj-vászon technikát illesztette, utolsó persziflázsként. Soós Nóra
képregényszerű, rajzolt körvonalakat nagyított táblakép-méretűvé, akárcsak
egykor Roy Lichtenstein. A sziluettek alá festett élénk foltokkal többrétegű,
dekoratív szín- és formarendszert hozott létre. Ma is ugyanezt csinálja, csak a
frivol piperekészlet, a rúzs és a lakcipő helyét elfoglalták a merész
felülnézetből ábrázolt, buborékokat fújó kisgyerekek. Akik minden kedvességük
ellenére mégiscsak a szappanbuborékként elillanó világ szimbólumai, akárcsak a
17. századi holland zsánereken szereplő társaik. Ráadásul a művészek maguk is
beszállnak a buborékfújásba (a német avantgardista pápát, Beuyst idéző
kalapban), és eregetik magukból a színes foltokat, amik Soós Nóránál vizenyős,
híg foltokként terülnek szét, Győri Mártonnál viszont macho festékmasszaként
rakódnak le. Győri nem bánik óvatosan az anyaggal, rendszerint spaklival keni
szét, vaskos, patchworkszerű mintázatot hagyva maga mögött. Gyermeki naiv
birodalomba kalauzol el minket, a színes lufikat lóbáló cilinderes
porondmester, a meghasadt színű trubadúr és az óriásvirágot locsoló kertész
közé. Máskor pedig a negroid korszakában járó ős-Picasso fakad fel belőle:
fekete-fehér, primitív bikasziluett fest, tágra nyitott mandulaszemekkel és a
múzsája előtt hódoló, ezerszemű művészszörnyet. A tarka-barka neo-pop címke,
ami pár évvel ezelőtt olyan jól ráillett több fiatal művészre is, ma mintha
elvesztette volna létjogosultságát. Mert nemcsak a retró tűnik el villámgyorsan
az életünkből, hanem az ezredforduló utáni expanzív művészeti mező is, ami még
Európának ebben a távoli szegeltében is felpezsdítette a festészet vérét.
Bárhogy is nézzük, a neo-pop (és több más stílustrend is) kortünet volt, a
világpiaci pénzbőség hű tökre, annak a termékeny pillanatnak a lenyomata,
amikor a hazai festészet egy ütemben lépett a popkultúrával és a kortárs
dizájnnal. Sodró életereje a pénzügyi szféra csúfos bukásával együtt
zsugorodik, mint a hetvenes évekbeli, amerikai országúti cirkálók pazar mérete
az olajválság beköszöntekor. A neo-pop vivid millenniumi színei és szemtelen
magabiztossága is a múlté: Soós Nóra és Győri Márton (még mindig neo-popos)
képeit valami finom melankólia és bensőséges hangulat szövi át. A buborékok
szétpukkannak – és nehéz megállni, hogy ne mormoljuk magunk elé: minden csak
hiúság, szélkergetés.
Friss Galéria
2009. február 5.–2009. március 21.