Nagy a keletje mostanában a szocreálnak. A minisztériumokból kisöpört pártállami dekorációt élénk külföldi érdeklődés és piaci siker fogadta. A Pintér Aukciósház most újrázik: Soha többet! Harmadszor – másodszor.
Ha már az első felvonásnál ekkora volt a siker, tényleg érdemes leforgatni a második részt! Pláne, hogy a szocreál művészetből eddig nem vált beárazott piaci brand, egyik aukciósház se foglalkozik vele érdemben a rendszerváltás óta. Nem véletlen: a színvonal elég alacsony. Nem arról van szó, hogy logikailag kivitelezhetetlen egy izgalmas, kvalitásos, realista zsánerképet festeni Rákosi Mátyás életének apró-cseprő eseményeiről. Az oroszok megtették ezt Sztálinnal és Leninnel, nem egy esetben kifogástalan színvonalon. Csakhogy: nekik több évtizedük volt a szocreál életművek cizellálására, ráadásul a szovjet alkotók szervesen kapcsolódtak a 19. századból eredő realista hagyományokhoz. A volt keleti blokk országaiban viszont – az 1949-es kultúrforradalom és Sztálin 1953-as halála között – alig pár esztendő állt rendelkezésre a csattogós, tematikus szocialista realizmus megteremtésére és virágba borulására. Ráadásul a hithű kommunista művészek korábban rendszerint avantgárdban utaztak, nem feküdt nekik a realizmus, az akadémikusabb kezű mesterek viszont politikailag voltak megbízhatatlanok. De azért a konc zsíros volt, így mindenki erőltette, az eredmény pedig olyan lett, amilyen.
A kvalitásosabb (és persze az eminens módon párthű) szocreál alkotásokat az állam még a hivatalos kiállításokon megvásárolta, azóta is a Nemzeti Galéria raktáraiban porosodnak. Ami ma még kereskedelmi forgalomba hozható, az a dilettáns törleszkedők kizsűrizett iskolás kompozíciói és a valahol azért jegyzett művészek kompromisszumot keresgélő alkotásai. Ilyeneket fújt be a szél Pintérék február 16-ai árverésére is. Ott van például Fejes Gyula csikorgóan naturalista életképe, a koreai műszak előtt tervmegbeszélést tartó munkásokról. Vagy Czene Béla egész megkapó Traktoros lánya, Kontuly Béla dicsfényben úszó metróépítői vagy Luzsicza Lajos megnyerő arcú bányásza. Ezek mind szerepeltek a nagy éves műcsarnoki seregszemléken, de így se sokkal szárnyalják túl például Moldován István dobtáras gépfegyverrel feszítő, kifejezéstelen tekintetű munkásőrnőjét vagy Viday Brenner Nándor Geraszimov híres Lenin-képéről készített másolatát. A fiatal Mácsai István családias zsánereinek hűvös profizmusa és enigmatikus beállítása egész kilóg a sorból, Pátzay pedig, akár terrakotta Leninről van szó, akár a Wallenberg-emlékmű szocreál előtti kisbronzáról, hozza a formát. És ahogy azt kell, van minden rendű és rangú diktátorportré, csillogó homlokú Lenin, tömött bajszú Sztálin, meleg tekintetű Rákosi.
A köznyelv nem tesz különbséget az ötvenes évek első felének sztálinista tematikus művészete, azaz az igazi szocreál, az 56 utáni realista törekvések és a hatvanas évek modernnel kacérkodó („szocmodern”) fősodra között. Az aukciós kínálatba is bőven kerültek a tematikus szocreálon túli alkotások. Elsősorban is egy remek kollekció Angyalföldi Szabó Zoltántól, aki reliefszerűen sorakozó, vastag, szerkezetes kontúrú munkásfiguráit a Domanovszky és Barcsay által szentesített mainstreamből merítette. Ez a dekoratív, monumentális, szocmodern nyelvezet (a hatvanas évek köztéri munkáinak fő stílusa) tér vissza Hegyi György mozaikvázlatán vagy Konfár Gyula nagyon is Picassót másoló, kubista Forradalmán. De vannak elnagyoltan realista munkásfigurák is, amik az eurokommunisták (pl. Guttuso) darabos, őszinte stílusiskoláját próbálták követni. Például Papp Oszkár kitüntetésekkel kidekorált, marcona orosz katonája vagy Barna Miklós monumentális szénrajzai. Szerepel egy külföldi vendégművész is, Purificato Domenico, piéta-kompozíciót utánzó forradalmár-festményével, amit a magyar állam 1952-ben vásárolt a Velencei Biennálén.
A magyar szocreál művészetnek nincs izmos gyűjtőköre. Kvalitásos kollekciót nem is lehet belőle összerakni, inkább érdekességekre, poénokra és ritkaságokra kihegyezett magángyűjteményekben találják meg a helyüket. Nem véletlen szerepel az aukciós kínálatban is számos brigádzászló, íróasztal-dísz, utcanévtábla, falvédő és nyomat. Van domborműszerű, mozaikból kirakott Engels, Lenin intarziából, vagy akár eozinmázzal bevonva. Az ilyen kuriozitásgyűjteményekben nagy jelentősége van, ha a portrét 56-os golyónyomok díszítik, vagy hogy egy gipsz relief-sorozat egyenesen Kádár János dolgozószobájából származik. Sztori, történelem, emlékezés.
