A tajvani kortárs művészet elfoglalta a pesti színtér két fő kiállító intézményét, a Műcsarnokot és a Ludwig Múzeumot. Az utóbbiba egy hatalmas videóadag érkezett, az előbbibe egy befogadhatóbb méretű vegyes felvágott.
Globális kortárs egyenszósz
Mindjárt a bejárat után freskó-nagyságú matricák fogadják az egzotikumra éhező látogatót a Műcsarnok narancssárgára mázolt nyitóteremében. A falragaszokon Yang Mao-Lin (a helyi Murakami) vegyíti bravúros módon a grafika különböző ágait, az Andersen-illusztrációktól Walt Disney-ig, a buddhista selyemfestményektől a japán mangáig. A csodaországbeli Alice bódhiszattvának öltözik, Godzilla hindu istennőt cipel fel a toronyház tetejére – ínycsiklandozó globális cartoon-mennyország. Hogy mennyi belőle a rajzfilmes közhely, mennyi a mélyértelmű mese-toposz, nem könnyű eldönteni a kontextus hiányában.
Az ilyesféle országimázs tárlatokkal persze sosem könnyű. A tajvani kortárs képzőművészet nem világhírű, bár igyekszik felkerülni – sok-sok távol-keleti kistigris barátjával együtt – a térképre. Európában nem tudunk róluk semmit, nincsenek korszakos sztárjaik, az egyszeri hazai kiállításlátogató aligha találkozott bármiféle ottani alkotással. Persze túl sokat nem is vesztett ezzel, a szigetországbeli művészek ugyanazt a kortárs művészeti lingua francát beszélik, ami az egész globális art-ipar – nyugatról elterjesztett – mandarinnyelve. A kurátorok kötelező gyakorlata ebben az esetben csak annyi: kiválasztani az adott ország mezőnyéből azokat a – zömében fiatal – művészeket, akik ismerik és gyakorolják ezt a tolvajnyelvet, persze úgy, hogy közben képesek reflektálni jellegzetes akcentusukra is.
Couleur locale
Hiszen a couleur locale, a helyi íz, ami egzotikus fűszerként feldobja a globális kortárs egyenszószt. Az egyik művész például a bürokrácia útvesztőiben megfáradt tüntetők tábláit nagyítja fel teherautóponyva-méretűvé. Se kedvünk, se lehetőségünk nincs a kérdéses tajvani ügyek valódi felgombolyítására, de a lendületes kalligráfiák feldobják az unalmas proteszt-melót. Elolvasni nem tudjuk, de méretei miatt nehéz nem a hatásuk alá kerülni. Még jellemzőbb Mia Liu Wen-Hsuan története, aki a világ kortárs képzőművészetének fővárosában, New Yorkban próbált szerencsét. Egyelőre még csak jegyszedőként dolgozik a Guggenheim Múzeumban – a kicsipkézett jegyekből viszont látványos és nagyon is ázsiai papírreliefeket épít, a mi gyönyörűségünkre.
A globális kortárs nyelv persze sokszor iskolás és közhelyes végtermékeket szül. Egy videón például az ellenszenves, kövér, amerikai üzletember telefonon seftel, miközben az arctalan, kínai cipőpucoló hajlongva szorgoskodik lábbelijén. Értjük mi a mondanivalót, de a gonosz imperializmust errefelé már kicsit több áttétellel szokás ekézni. Akad szerencsére okosabb munka is. Jao Chia-En Tajvan címerére készített számtalan variációja felér egy történelemkönyvvel: klasszicista kupola és M–16-os gépkarabély, bádogviskó és banánültetvény, mikádófácán és vörös csillag, fríg sapka és a szusi étterem műanyaglevele. A szigetország története kacifántos, megfértek benne egymással (illetve egymás után): a kínaiak, a spanyolok, a hollandok és a japánok. És a történet még nem zárult le, jelenleg a virágzó modern Tajvant éppen kebeléhez szorítja a Kínai Népköztársaság. (Az egyik installáció, az apszis tetőablakára ragasztott csillagok éppen erre utalnak: a tajvaniak saját sportolóikat nem biztathatták nemzeti jelképeikkel a pekingi olimpián. A Nagy Testvér ugyanis sosem ismerte el a szigetország függetlenségét, sőt!)
Több okos munka nincs, inkább csak látványosak. Vannak a digitális erővel lenyűgöző óriáskivetítők és a kifinomult, meditatív, minimalista alkotások. Az egyik falon például szemkápráztató sebességgel zoomolunk bele a whisky-párlás világába, a másikon viszont csigalassúsággal forog egy meggyűrt fémháló, a kínai tusrajzok költőien gyönyörű hegycsúcsait vetítve a derengő fénykörbe. Egy harmadik teremben zakatoló képsorok követik egymást a nagy ázsiai metropoliszok stadionjairól, a negyedikben megint megtorpan az idő: egymásra rótt fahasábok és csorba, de aranyozott vasbeton U-elemek emlékeztetnek a buddhista esztétika csendesen szemlélődő bölcsességére. Meg kell adni, ez utóbbiban tényleg jók a tajvaniak!
Műcsarnok
2010. december 17. – 2011. február 13.