Az emlékezetpolitika a kortárs művészet elmúlt évtizedének
egyik kedvenc gumicsontja. Méghozzá annak a kortárs művészetnek, amelyik még
hinni akar a progresszióban, a modernizmus hosszú menetelésében, de érzi
fogyatkozó ereje végességét. Ezért megkeseredett vallatóként fordul a múlt
felé, a posztmodern jókedvű és zabolátlan gesztusai nélkül. Szomorúan,
megtörten, rosszkedvűen és unalmasan.
A holland kortárs szcéna – az Ernst
Múzeum kiállítása szerint – így nézi a múltat. A nagytermet egyetlen hatalmas
installáció foglalja el, Els Vanden Meersch végtelenül hosszú, vályúszerű
vitrinje. Az üveglap alatt egymás mellett épületfotók sorakoznak. Frontális
kompozíciók, minden sallang nélkül, elhagyott kockaépületekről és dús lombú
fákról. Csak a mellékelt kiállítássillabuszból tudhatjuk meg, hogy az
ablaktalan házsor náci üdülőnek épült a Balti-tenger egyik szigetén, de később
szovjet laktanyának is használták. A művész szerint a posztpolitikai feledés
kolosszális emlékműve, a sokat látott kelet-európai néző szerint viszont inkább
a német pedantéria mintaképe. A világ kevésbé szerencsés pontjain egy ilyen
csinosan elhanyagolt épületsorban akár vidéki iskola is üzemelhetne vagy
kórház. Mások vagyunk. A középkorú flamand művészek az emlékezet tematika
ürügyén a látogató idejéből rabolnak el értékes perceket. David Claerbout
például egy bordeaux-i villában 13 órás filmet forgatott le, ami összevágva is
8 óra hosszú. Három szereplő egy szappanoperába illő, melodramatikus jelenetet
játszik el egymás után százszor, ugyanabban a formában. A kitartó néző, ha
képes a fájdalmas dialógust egynél többször is megnézni, akár a naplementét is
végigkísérheti a háttérben. Sven Augustijnen közben az emlékezetproblémákkal
küzdő afáziás férfiakról készített dokumentumfilmet, profi stáb nélkül,
alacsony költségvetéssel, jó egy órás hosszal. Ana Torfs két tévére és egy
diavetítőre hangszerelt monumentális múltfeltárása pedig a német munkásmozgalom
két tragikus sorsú ikonjának, Karl Liebknechtnek és Rosa Luxemburgnak a halálát
dolgozta fel. A gyilkosságokat követő egykori per tanúi német színészek
tolmácsolásában szólalnak meg egy berlini kórház anatómiai bemutatótermében.
Sok áttét, sok csavar, tiszteletre méltó mennyiségű munka, de a nézőnek nem
biztos, hogy akaródzik ilyen mélységben megismernie a marxizmus klasszikusainak
halálát. Hacsak nem bujkál benne valami forradalmi nosztalgia. Ha viszont a
reakciós gyökerei erősebbek, akkor kétség kívül az Iparművészeti Múzeum Haydn és az idő című produkcióján a
helye. Ahol szintén múltidézés folyik, a késő barokk és a bécsi klasszika
felelevenítése. A cél elvileg a kétszáz évvel ezelőtt elhunyt Haydn személyének
bemutatása, valójában viszont a Magyarországra érkezett osztrák Esterházy
magánalapítvány tevékenységének illusztrálása. Vagyis az Esterházyak udvarában
harminc éven keresztül muzsikáló és komponáló Joseph Haydn csak a kiállítás
kecses apropója. Igaz, hogy Miklós herceg egyik könyvtárosa, pater Primitivius
Niemecz fabrikált zenélő óraszerkezeteket, amikhez a muzsikus komponálta a
dallamokat, de ezek a becses darabok végül nem szerepeltek a tárlaton. A
tematika kicsit erőltetett: a késő barokk időfelfogása az Esterházy-gyűjtemény
iparművészeti kincsein átszűrve. Az óra tetején gubbasztó Ámor (múlandó
szerelem), vagy a számlapot tartó, roskatag Kronosz (minden múlandó), esetleg a
mérőszerkezetet öltelő allegorikus nappal és éjszaka figurák (örök körforgás).
Minderre rájön még a négy évszak ciklikussága, porcelánfigurákkal és Haydn
utolsó oratóriumával, Az évszakokkal. A kurátorok pontosan úgy halmozták
egymásra a szimbólumokat, ahogy a klasszikusok korok, kibogozhatatlanul
összeszőve az antik mitológiai és a korabeli arisztokratikus utalásokat. De a
lényeg nem is ez, az emléktárlat Haydn és az idő nélkül is élvezhető lenne,
ugyanis páratlan iparművészeti kincseket hordott össze. Elsősorban órákat,
remek 18. századi példányokat, párizsi, londoni, bécsi vagy akár debreceni órás
mesterek keze alól. De van itt mitológiai történetet ábrázoló brüsszeli
falikárpit, lombardiai tarokk kártyapakli, részeg Dionüszosz-faragvánnyal
ellátott elefántcsont kupa, aranygyapjas lovagrend, zománcfedeles kalendárium,
öreg földgömb és kínai fiókos szekrény. És ha már az Esterházy-gyűjtemény
elefántcsont szobrocskákkal ékesített, asztaldíszét, az Augsburgban kalapált
Bacchus-kocsit láthatjuk, akkor már mindegy is a tematika!
