A Műcsarnokban vendégeskedő német kortárs művész, Thomas Ruff egy elkötelezett képanalitikus. A fotográfus cím ugyanis kissé megtévesztő esetében, még akkor is, ha tudjuk, hogy az első művészakadémián képzett fényképész-nemzedék tagjaként indult a nyolcvanas évek legelején. (Nem sokkal azután, hogy megtörtént a fotó művészettörténeti emancipációja az 1977-es Documentán.)
A konceptuális fotográfus elnevezés talán közelebb vinne minket művészetéhez, de Thomas Ruffra még ez sem áll igazán, hiszen nem annyira az elvont tartalom izgatja, mint inkább a képrögzítő technológia eszköztára. A közvetítő médium természete, nem a közvetítendő üzenet. Ha festő lenne, elefántcsonttoronyba való l”art pour 1”art szellemiséggel vádolhatnánk, de mivel a vizuális közkultúra mechanizmusát elemzi, joggal nevezhetjük populáris képanalitikusnak. Első nagy sorozatában igazolványba illő szenvtelenséggel ábrázolta közeli ismerőseit, de nem pár centiméteres, hanem több méteres nagyságban. A néző elvész a hatalmas szőrpihék és mitesszerek anatómiájában, de közben már inkább a közvetítő képszerűséget, magát a fotográfiát elemzi, nem a karaktereket. Ez a hatás még inkább felerősödik későbbi munkáin. Csillagászoktól vett kölcsön űrről készített negatívokat, hogy tetszőleges részleteket kinagyítva elmerengjen a dokumentarista hétköznapi fotográfia és az évmilliókat utazó fénysugarakat megörökítő asztronómiai képek ellentétén. Majd újságokból emelt ki illusztrációkat, felnagyítva a raszterpontokat és elhagyva a szöveg magyarázó kontextusát. Aztán 1991-ben kitört az Öböl-háború és Ruffot megigézték az éjjel látó készülékekkel felvett, zöldesen derengő katonai képsorok. Vásárolt egy ilyen szerkezetet, és nekilátott megörökíteni az éjszakai Düsseldorf elmosódott, mélyzöld arcát.
Az új technológia által módosított érzékelés vezette el a számítógépekhez a digitális képrobbanás után. Egyik újabb sorozata a jpeg képtömörítő eljárást analizálja: hiszen ma már nem szimpla pixeleket látunk a túlságosan felnagyított (jellemzően az internetről letöltött) fotókon, hanem bonyolultabb, színátmenetes, belső rácsozatot is tartalmazó négyzeteket. Ruff ezt idézte meg a lebutított, majd óriásira nagyított felvételein: a mai vizuális környezetünkben érzékelhető, jpeg-szülte digitális „zajt”. A letöltött képek érzékelésének egy másik oldalával foglalkozott a botrányos akt-sorozat. Alacsony felbontású, internetes pornóképeket nagyított fel olyan óriás méretre, hogy a részletekből már semmi se legyen látható. A szem sarkából érzékelt látvány beindítja a néző ösztönös reflexekeit, de a képre már hiába fókuszálunk, az érzékközpont nem képes további információkat küldeni a 18 éven felülieknek való jelenetekről. Ruff legújabb felvételeiben pedig már a digitális képi világ legvégső határait feszegeti. Egymásra montíroz képregényeket, kavargó, tarka absztrakt képszubsztrátumokat teremtve és vászonra nyomtat matematika képletek által generált vonalhálókat. Ruff fotográfusként eljutott a ma ismert fényképészet végéhez. A végpont viszont nem valami ember utáni gépi űr, a Mátrix pergő számsora, hanem a non-figuratív festészetből jól ismert birodalom. Ruff utolsó két sorozata – mind méretben, mind installálásban, mind árban – a klasszikus absztrakt festők világához hasonló. Adódik a meghökkentő kérdés: a fotográfia vége a festészet kezdete?
Műcsarnok
2008. december 12.–2009. február 15.