Pécs nem kényezteti el a képzőművészetre kihegyezett látogatókat. A Nagy
Kiállítócsarnok már idejekorán kikerült a megvalósulandó
ingatlankosárból (illetve életbe lépett a szűkös költségvetésű B-terv), a
két nagy megakiállításra (Bauhaus és Nyolcak) őszig kell várni, a
közönségnek így olyan másodlagos frissességű áruval kell vigasztalódnia, mint a
ravennai mozaikmásolat-tárlat vagy a tornateremben installált
Munkácsy-trilógia. Pécs bűbájos múzeumutcácskája, a Káptalan utca
viszont már megújult, csinos, bazaltkockás burkolatot kapott, az utat
szegélyező kiállítóépületeket pedig renoválták. Pénteken újra megnyitotta
kapuit a város idegenbe szakadt híres szülöttjének, Victor Vasarelynek
az emlékháza is. Új vakolat, zöldre festett spaletták, gondozott kert,
kerekes székes lift. Ennyi a számottevő változás.
A múzeumot persze újrarendezték, a termekbe precízen irányzott, korszerű új lámpákat szereltek, külön szoba jutott a vetítésnek, Vasarely feleségének és a szintén festő fiuknak. Az utóbbiakra persze csak az az éles szermű kiállításnéző jöhet rá, aki alaposan végigböngészi a műtárgyak mellé kirakott képfeliratokat. Claire Vasarely ugyanis férjétől alig megkülönböztethető stílusban dolgozott, elegáns, bauhausos reklámtervei és mintás festményei a családfő gondolatvilágát tükrözik. Akárcsak fiuké, Jean Piere Vasarelyé (művésznevén: Yvaral), aki a nyolcvanas évek digitális hőskorára alkalmazta apja markánsan modernista formanyelvét. Az öreg Vasarely is ilyen pixeles portrékat festett volna, ha ereje teljében éli meg ezt a magas kort.
Vasarely – a francia értelmiség elismert tagjaként és a nemzetközi op art irányzat atyjaként – a hatvanas évek végén szülővárosának adományozta több száz művét. A zömében nyomatokból álló anyagban jó pár egyedi ritkaság is akad, egy korai (és egy később újraszőtt) zebrás szőnyeg, számtalan kis méretű absztrakt formatanulmány, pár hatalmas, geometrikus olajkép és néhány kis léptékű, elegáns objekt. Vasarely nagy mágus volt, optikai zsenije még ma is működik, túl az Avatar virtuális látványforradalmán. A reklám törvényeit jól ismerő avantgárd műhelyekben trenírozott művész virtuóz módon trükközött a geometriával: négyszögesítette a kört, ezerféle módon. Torzított, zsugorított, elfordított, belenagyított, játszott a non-figuratív idomok körül kitapintható térrel, a tükröződésekkel és a csillogó anyagokkal. A puritán geometrikus absztrakcióból egy csillogó-villogó, fogyasztásra és habzsolásra ingerlő látványbörzét teremtett. Na de minek?
Victor Vasarely Bortnyik és Sartre tanítványaként mélyen hitt a társadalomért elkötelezett művészetben, amit a vegyészek, gyárosok, mérnökök, építészek és kibernetikusok a képzőművészekkel karöltve hoznak majd létre. Nála az optika és a geometria nem öncélú formajáték és végképp nem csak önmagára utaló esztétikai produktum, hanem a hétköznapi emberek által létrehozható műalkotások alapegysége (unité plastique). Sőt, ebből a formakészletből épült volna fel a világűrbe kirajzó modern ember új vizuális lingua francája, a planetáris folklór, vagyis a csillagközi népművészet közös nyelve. Ezekből a nagyívű utópisztikus ideálokból semmi se köszön vissza Pécsett. A rendezés Vasarely esztétikai gondolatait mélyen eldugta a látványos minták mögé, sehol egy árva magyarázó sor, egy életrajz, így a néző magára hagyottan bukdácsol az olyan – informatívnak nagy-nagy jóindulattal sem nevezhető – képcímek között, mint az IBADAN(G) vagy az CHEYT-TYR. Ha már a hi-tech Vasarelyt meghagyjuk egy ilyen ódon, boltíves, zsalugáteres épület falai között (ellentétként ott az Aix-en-Provence-i Vasarely Alapítvány üvegkubus sora!), akkor legalább magyarázó szövegekkel kéne ellátni. Különben csak marad a parasztvakító op art. És a kihagyott pécsi ziccer.
Vasarely Múzeum, Pécs
2010. május 21-től