A fejlett Nyugat trendvadászó kurátorai valami furcsa, perverz örömöt találnak a posztszovjet művészet nézegetésében, csodálják az eurázsiai erőszakkultuszt és az orosz entellektüelek radikálisan forradalmi gondolkodásmódját, aminek parazsát se a cári, se a sztálini munkatáborok nem tudtak eltaposni.
Az érett fejű, patetikus világmegváltók mágnesként vonzzák őket, mert egykor volt diáklázadó énjüknél intelligensebben, mégis átszellemülten képesek ma beszélni a nagy Modernizmus múltjáról és (!) jelenéről. Ez a posztmodernen túli avantgárd-nosztalgia hatja át a Barcsay teremben megrendezett Utódallamok című kiállítást is, bár a rendező egy magyar kurátor, Lázár Eszter. A frappáns címmel ellátott tárlat a Szovjetunió utódállamainak kortárs művei közül mutat be egy csokorra valót. Elvileg a történeti múlt feldolgozása a sorvezető, de az avantgárd folytathatóságának latolgatása előbbre tolakszik. A fő kérdést a híres művészkollektíva, a „Chto Delat?” teszi fel, ami már nevében is a jövőt kémleli: mit tegyünk? A 19. század végének nagy hatású, utopisztikus szocialista regényírójától, Csernisevszkijtől kölcsönzött kérdés a fölvilágosodás hagyományának aktuális újramelegítéséről szól, a mai posztszocialista és nemzetközi viszonyok között. A kiállításon is terjesztett aktivista folyóiratuk a mai avantgárd lehetőségeit taglalja, mélyre kinyújtva eszmetörténeti csápjait. Levetített fotósorozatuk pedig egy utcai projektjüket dokumentálja, ahol a mai szendvicsemberek méla egykedvűségét állították szembe az 1905-ös orosz forradalom utcára kivonuló proletariátusával. Magyar szemmel nézve kissé sokkoló a baloldali nosztalgia. Nálunk hátborzongatóan kibeszéletlen a kérdéskör, a hazai művészek (és értelmiségiek) diszkréten kerülik a kommunizmus és a modernizmus összekapcsolását, aktuálpolitikai áthallásoktól tartva. (Pedig a nemzetközi közvéleményt ez foglalkoztatja – ez Andreas Fogarasi velencei díjazásából is kitetszik!) A posztszovjet térség kortárs művészei jól játsszák ki ezt a kártyát. Az örmény Vahram Aghasyan például az égbe nyúló szürke panelházak pásztázása közben az épületek modernista gyökerein mereng: Le Corbusier mester elveinek torz megvalósulásán. Alevtina Kakhidze saját szülőhelyének, a jelentéktelen és sikertelen ukrán iparvárosnak az emlékezetét írta meg, a fehérorosz Aleksander Komarov pedig a pecsétekkel telenyomott útlevelének másolata felett elmélkedik a vízumokkal körbebástyázott fejletlen világ alárendelt helyzetén, és a mottóként választott orwelli idézeten: „minden állat egyenlő, de egyes állatok egyenlőbbek a többinél”. Egy ukrán művészcsoport a hieroglifákra hasonló új „eszperantó” jelnyelvvel próbálja meg értelmezni a társadalom működési elveit egy hatalmas falfestményen. A kommunizmus és avantgárd termékeny párosára fogékony szláv gondolkodástól eltér a nyugatias műveltségű Balti államok nézőpontja. A független, kicsiny köztársaságok kortárs művészete a közelmúlt ellentmondásoktól terhes történelemkönyvébe lapoz bele. Arturas Raila egy Litvániában forgatott náci propagandafilmet hasznosít újra. (Ne feledjük, Litvániát az oroszok és a németek felváltva „szabadították” fel!) Az orosz és észt ősökkel egyaránt rendelkező Kristina Norman pedig egy vicces betétekkel tarkított videón próbálja meg feldolgozni a belpolitikai viharokat kavaró tallinni Bronzkatona eltávolítását, talán a tényeknél is jobban tisztelve a különböző nézőpontok szentségét. (Az észt fővárost minimális harcok árán foglalta el a Vörös Hadsereg, a „felszabadítás” szó pedig elég nevetséges egy birodalomba beolvasztott ország esetében. De az orosz történelemtudat – ezt hazai példákból is jól tudjuk – nem a tények tiszteletén alapul.) Az Utódallamok kiállítás az itthon nem túl népszerű, posztszocialista múltat feldolgozó, antiklasszikus kortárs művek hiánypótló válogatása, nyitott, intelligens és divatos, akár egy komolyabb biennálén is megállná a helyét.
Magyar Képzőművészeti Egyetem, Barcsay terem
2008. január 10.–2008. január 30.
