Rieder Gábor: Vágatlan változat

A nyár óta a Műcsarnok kötelékébe tartozó Ernst Múzeum új kiállítása a kortárs festészet friss tendenciáit próbálja feltárni. Azokat az irányzatokat, amik szubjektív, lelki szemmel tekintenek a külvilágra, miközben nem távolodnak el a progresszív, kortárs élmezőnytől. Az előzményekhez hozzátartozik, hogy a képcsarnokos múltat nagy nehezen maga mögött hagyó hazai festészet az ezredfordulón újra kivirágzott: az új generáció a fotóalapú vásznak révén rátalált a szélesebb közönségre, a vaskos tárcájú gyűjtőkre és a befektetést szimatoló műkereskedőkre. A gombamód szaporodó kisgalériáknak köszönhetően a kortárs képzőművészet zárt univerzuma megnyílt a fiatal nemzedék és a felső középosztály előtt.A korábban csak belső törvényszerűségekre hallgató művészeti gépezet a széles közönség által követhető designtendenciákhoz kezdett igazodni: a galériákat ellepték a retró jegyében fogant művek, a profi neo-pop és az irodabútor-barát minimál. A közönségigény felé szétterülő klasszikus műfaj rögtön gyanússá vált a teoretikus oldalon, ahol a modernista paradigma újdonságkeresése és élmezőny-szemlélete a fő vezérfonal. Ehhez pedig a felduzzasztott olaj-vászon kínálat szűk szelete igazodhat csak.
Az Ernst Múzeum kiállítása – kimondatlanul is – ezt a szeletet keresi, azokat a fiatal és középnemzedékhez tartozó alkotókat, akik nem közösködnek se a fotografikus, se a neo-pop, se a minimalista stílusnyelvvel. Igaz, nem is neokonceptuálisak, hanem megőrzik a műfaj klasszikus kereteit. A kiállítás anyaga a galériákhoz leszerződött, jól ismert alkotók és a vidéken dolgozó vagy csak egyszerűen kevésbé szem előtt lévő fiatal festők munkáiból is válogat. A hangulatos egészet alkotó tárlaton belül két fő csapás rajzolódik ki: a nyers, erőszakos, férfias expresszivitás és az álomszerű, melankolikus, nőies líra. Az előbbi képviselői Csató József furcsa kivágású, érdes vászonra festett bumfordi figurái (elektromos gitáros indián, berber nagypapa stb.). Vagy Király Gábor külön hordozóra kasírozott hatalmas szabad vásznai, az arctalan vagy maszkká torzult fejű szereplőkkel, a nyúzott macskákkal és a nehezen szavakba önthető egzotikus brutalitással. De ide sorolhatjuk (kis fenntartással) Hatházi László András szürreális kompozícióit vagy Szentgróti Dávid színesre festett fatáblákból és textildarabokból összeszegecselt dekoratív pannóit is, kegyetlenül bevésett, elnagyolt jeleivel. A női mezőny a szent őrület és a kíméletlen expresszivitás helyett a személyes álmok lírai húrjain játszik. Chilf Mária egy tónusban tartott akvarell aktjait transzcendens-hangulatú, sejtelmes mozgás közben lepjük meg, Szabó Dorottya folthatású jelképei saint-exupérys álomvilágba repítenek el, copfos lányok és rózsarókák közé. A dunaszerdahelyi Varga Emőke rajzfóliára fest pasztellszínű pettyeket, Moizer Zsuzsa kedvesen szomorú, elmosódó önarcképeken elemzi saját személyiségét, míg Csurka Eszter nyomasztó rémálmait örökíti meg, az üvegakváriumba zárt, vadul tempózó nőalakot és a démoni figurákká torzuló arcokat. A kurátorok a két fő irányvonal közé beékeltek még pár máshová köthető művészt is, például a piacbarát, dekoratív retróhoz legközelebb álló Korodi Jánost, az egy szem csurgatott absztrakt molinóval szereplő, német származású Katharina Roterst vagy az egész falnyi, monumentális városképet festő Sas Miklóst.
A Vágatlan változat címre keresztelt tárlat nem ír művészettörténetet, de élvezetesen jár körbe pár kevésbé ismert új festészeti irányvonalat, a piac és a biennále-kompatibilis élmezőny közötti félútról.

Ernst Múzeum
2007. december 8. – 2008. január 27.