A rokonlelkű Korniss vagy Bálint szőnyegszerű dekorativitásához képest
Vajda Lajos nem túl attraktív. A centenáriumi életműkiállítás rendezői
nem is reménykednek elsöprő közönségsikerben. Ma Magyarországon csak a
tarka és jókedvű modern festőkből szokás kasszasiker-kiállítást
rendezni, nem a besárgult csomagolópapírra vésett szénfirkák
ákombákom-univerzumából.
A mindössze 33 évet élt Vajda Lajos nem kényeztette el a publikumot, a fekete-fehér magazinokból kiollózott fényképkollázsai, pasztellszínű falusi látképei és a piszkosszínű papírra rajzolt grafitvonalai nehezen illeszthetők be a tarka-barka magyar árverési festészetbe. Szegényszagú, mint az az izraelita menza, ahol megismerkedett későbbi feleségével, Richter (Vajda) Júliával valamikor a harmincas évek derekán. Mégis ő a művészettörténet szakma egyik dédelgetett kedvence, belső használatú favoritja a második világháború vége óta. Ha nem viszi el a tüdőbaj 1941-ben, a második világháború utáni hazai avantgárd sztárja lehetett volna, így csak az Európai Iskola tiszteletbeli tagja és előfutára. A tuberkolózis abban is megakadályozta, hogy a kelet-európai történelem törje kerékbe sorsát – így volt még egy kis ideje, hogy sietősen lekerekítse az életművét. Ami teljes (bár egy kicsit szűkös) ívet futott végig a forradalmi avantgárdtól a beletörődő lélek démoni feketeségéig. A Nemzeti Galéria – éppen elcsípve a születés (1908) századik évfordulójának utolsó pillanatát – egy nagy életműtárlattal emlékezik a művészre. Vajda a húszas években került a Képzőművészeti Főiskolára – pár kifejezően expresszív tanulmányrajz tanúskodik erről a tárlat elején. A hivatalos konzervatív ízlésvilág helyett inkább a Kassák-féle proletárművészet felé fordult, a baloldali társadalomfilozófiák és a szovjet avantgárd absztrakt törekvései felé. Korai non-figuratív kompozíciói az orosz konstruktivizmust követik: egymást átható, lebegő négyzet-alakzatok, cirill-betűkkel kiegészítve. Miután a növendékkiállításon bemutatott modern munkák felpiszkálták a kor régimódi közönségét, Vajdát – olyan évfolyamtársaival, mint Kepes György – eltanácsolták a főiskoláról. Így pár évet Párizsban töltött, ahol szenvedélyesen tanulmányozta a modernizmus és a primitív művészet eszköztárát. Elsősorban a film (a szovjet avantgárd film) ejtette ámulatba, sorra készítette az újságból kivágott fotómontázsokat. Csupa személytelen, társadalmi témaválasztás: kínai kivégzés, afrikai bennszülöttek, ifjúmunkások és trombitáló egyenruhás kisgyerekek. Jó kezdet egy nemzetközi karrierhez. 1934-ben Vajda mégis hazatért – és ahogy az lenni szokott, az új utakat kereső reformszellem hamar elillant. Decens kubizáló csendéleteket festett ekkoriban és éppen hogy expresszív szépia-aktokat. A konstruktivista képszerkezet pedig (a geometrikus kompozíciók helyett) a falusi látképek nehézkes házfalait szedte rendbe. Vajdára másképp is hatott a magyar levegő: Kornissal karöltve elkezdte gyűjteni a faluvilág népi motívumait. Szemük előtt hivatalosan a bartóki program lebegett, de valójában csak művészi motívumvadászaton jártak. Barokk templomtorony, rozsdás kútrózsa, kidőlő kertkapu és faluszéli pléh Krisztus – ez nem egy valódi néprajzi gyűjtés, csak a festői magyar vidék archaikus relikvia-együttese, Szentendre és Szigetmonostor környékéről. Ráadásul Vajdát elsősorban az ortodox emlékek izgatták, hiszen fél gyerekkorát Szerbiában töltötte. A tradicionális–modern szintézishez a második alkotóelemet az avantgárdból átörökített montázstechnika biztosította. A lajstromba vett képi motívumokat Vajda nagy csomagolópapírokra rajzolta fel (vagy visszafogott kolorittal megfestette), többet egymásra montírozva. Ebből alakult ki az a jellegzetes Vajda-féle grafikai világ, az egy vonallal megrajzolt figurák kissé elcsúsztatott, egymásra rétegzett kettőse. Ez a képszerkesztési metódus vezetett el a Felmutató ikonos önarcképhez, ahhoz a fakó, pasztellszínű alakhoz, amiben Krisztus és a művész furcsán rémisztő egységbe olvad össze. A harmincas évek vége felé elkomorult a világ, Vajda megszakította a gyűjtőprogramját, belemerült az ikonok és maszkok egyre hátborzongatóbb egyszemélyes birodalmába. A kiegyensúlyozottság konstruktív alapelvét sokáig megőrző munkái lassan átfordultak egy fekete színű, majdnem absztrakt szürrealizmusba. Az 1940-ben készült utolsó szénrajzok egy végsőkig lecsupaszított lelkivilág fenyegető lenyomatai. Van Gogh-osan csavarodó fekete vonalhalmok, tüskeként tekergőző sárkánykarmokkal. És mindez a megsárgult és törékeny csomagolópapírokon. Vajdának végül sikerült visszatalálnia az avantgárdhoz, és a legszorongatottabb helyzetben, a legolcsóbb nyersanyagból is kisajtolnia valami monumentálisat.
Magyar Nemzeti Galéria
2008. december 13.–2009. február 22.
Rieder Gábor: Vajda Lajos
A rokonlelkű Korniss vagy Bálint szőnyegszerű dekorativitásához képest
Vajda Lajos nem túl attraktív. A centenáriumi életműkiállítás rendezői
nem is reménykednek elsöprő...