Rieder Gábor: Váli Dezső

A furcsa szögben szétnyíló szobasarokban egy peckes Picasso-állatként megdőlő asztal, lombikszerű, üres virágos vázával, alatta egy gondosan leterített rongyszőnyeg, mellette pedig a nyurga festőállvány, egyszínű néma vászonnal. Az ablak barázdált, függőleges üvegtábláin árad be a fény – illetve nem is árad, csak valami túlvilági derengést enged át. A műteremsarokra pohos szürke köd ül, porcicákhoz hasonló selymes tompasággal, ami csak olykor-olykor hagyja felszikrázni a pasztellszíneket.Váli Dezső elmúlt egy-két évben festett képei nem mozdulnak ki a műteremből – de ebben nincs semmi meglepő. A hatvanas években még belsőépítészetet tanult fiatal művész előbb absztrakt vásznakat festett, majd zsidó temetőket, végül pedig – úgy húsz éve – rátalált a műteremre. Az atelier-festészet a művészi hitvallás megtételének hagyományos műfaja, az önmagát körülíró és kereső alkotás terepe. Sőt, az impresszionisták óta még fontosabb a szerepe! Az a kitüntetett avantgárd hely, ahol a malevicsi vörös négyzet óta rendületlen zajlik a munka: a zsebkendőnyi térrel modellezett valóság megértése. Váli szerzetesi kitartással és óramű pontossággal feszül neki újra és újra ennek az enteriőrnek. Ebből a küzdelmes aszkéta kitartásból a klasszikus avantgárdon túli negyvenes-ötvenes évek szellemisége árad. A zsidó gyökerű, nagy metaforákkal terhelt szentendrei festőművészet (élén Bálint Endrével), a nehéz szívű amerikai absztrakció (Mark Rothko) és a huszadik század tragédiáit feldolgozó katolikus misztika (Pilinszky János). Váli ezekből gyúrta össze azt a sajátosan időtlen, imamalmok ösztövér unalmával mormolható festészetet, ahol a tökéletesre érlelt kitartás vezet az üdvösséghez. Ahol a jó mű – ha szerencséje van – egy pillanat erejéig felvillanthatja Isten köpenyének szegélyét.

Hamilton Aulich Art Galéria
2007. november 6. – 2007. december 6.