Elkopott, otromba cipők, munkanélküli hivatal előtt kanyargó hosszú
sorok, foltos nadrágban robotolók, fásult tekintetek, lyukas
bádogbögrék és szegényes lakóbódék. A nagy gazdasági világválság ikonná
vált fényképei a mélyszegénységről.
A Ludwig Múzeum izgalmas – és aktuális – témához nyúlt: a harmincas évek válságának lenyűgöző erejű fotóihoz. Nincsenek öngyilkosságot fontolgató ex-bankárok és aggódó kisrészvényesek, a tárlat a társadalom legelesettebbjeit fotózó dokumentaristák munkáiból válogatott. (Akiknek sorsát rendszerint nem is a válság tette tönkre, de a krízis irányította rájuk a jómódúak és a zsurnaliszták figyelmét. A felvételek nem is kötődnek szigorúan a 1929-33 közötti időszakhoz.) Walker Evans nyitja a sort, akit a Roosevelt-féle állami beavatkozás, a New Deal juttatott munkához. Az amerikai kormány ugyanis számtalan ponton belenyúlt a szabadpiac működésébe, hogy az ország kilábaljon a válságból. A festők például óriási falkép-megrendeléseket kaptak, de ennek keretében indult be a szegény parasztokat segítő Farmbiztonsági Hivatal (FSA) is, ami külön fotós szekciót foglalkoztatott. Bár elvileg propagandaképeket kellett volna készíteniük, kezük között született meg az amerikai szociofotózás szívbemarkolóan realista képtípusa. Walker Evanst nem a kormányintézkedések sikere érdekelte, hanem a vidék valóságos arca, sőt, Amerika sűrű esszenciája. Ezt találta meg a fekete közösségek zsindelyes templomocskáiban és a másik fő társasági fórumon, a borbélyüzletekben, de ezt látta meg az alabamai gyapottermesztő késpenge szájú feleségében is, aki amennyire nincstelen és pallérozatlan, annyira hajlíthatatlan és sziklaszilárd. Evans nem csak a nyomort fotózta, a roncstelepet és a szénbányászok kietlen bódéit, hanem a legembertelenebb körülményeket is maga alá gyűrő, csökönyös amerikai spirituszt, a reménytelenséggel harcba szálló kitartást. A mellé társított svájci Theo Frey képei viszont mintha visszarepítenének a középkorba: faekéjüket kézzel húzó parasztok és trágyalapátoló kisgyerekek. Ijesztő, hogy a jómód szinonimájává váló alpesi országban is volt rongyos hegyi pásztor a harmincas években, a tíz év körüli kislányok pedig a fogkefegyárban vagdosták kisollóval a sörtét! Eddig tartott az érzékeny, de semleges teintetű dokumentarizmus, a kiállítás innentől átfordul politikába. A holland Munkásfotográfusok Szövetségét például azért hozták létre 1931-ben, hogy a dolgozók megtanulják a kamerát fegyverként forgatni az osztályharcban. Igazából csak egy valódi proletártagjuk volt (a meglehetősen gyarló képeket készítő Angelbeek), a többség pedig inkább montázsokat készített a kommunistáknak. A spanyol polgárháború fasiszta pusztítását szétbombázott épületre vetített csecsemőkkel tették érzékletessé, miközben kritika nélkül lelkesedtek a Szovjetunióért. Ahol akkor éppen a sztálini tisztogatás zajlott – de a nyugati értelmiség ebből nem sokat látott, mivel a baloldali propagandagépezet nem volt túl finnyás, ha a tények meghamisításáról volt szó. Míg Walker Evans – állami pénzen fotózva – függetleníthette magát a kormányakarattól, Luis Buñuel a szovjet propagandamozik modorában forgatta le szürreális dokumentumfilmjét Spanyolország legsötétebb szegletéről, a Les Hurdes-i sziklás magasföldön nyomorgó, beteges, kenyér- és munkanélküli parasztokról. Buñuel saját szája íze szerint szabta át a tényeket (néha szürreális fantáziaepizódokat is beleiktatva), hogy az anyag jajkiáltás-szerűen ütős legyen. A dúskáló templomokba beletörölte a lábát, az állam felzárkóztató kísérleteiről pedig nem számolt be. A kiállítást a harmincas évekbeli magyar szociofotóból készült széleskörű válogatás zárja, amibe belekerültek a Munka-kör nyíltan politizáló felvételei (például Lengyel Lajos képe a Horthy-csendőrség lovainak vaskos faráról) és a vidéki Magyarország se nem népieskedő, se nem izzadságszagú parasztportréi. A kiállítás izgalmas és felkavaró, de több kérdést vet fel, mint amennyit kibeszél és több szálat felejt ki, mint amennyit bemutat. Például, hogy miként hiteltelenítette a baloldai agitprop a szociofotózás csontig ható realizmusát. Erre csak az egy emelettel feljebb látható Robert Capa-tárlat ad választ, hiszen Capa képes volt együtt érezni a németekkel kollaboráló francia anyával is, ha kopaszra borotválva végig űzték a nyílt utcán. Ezt hívják humanizmusnak.
Rieder Gábor: Válságjelek
Elkopott, otromba cipők, munkanélküli hivatal előtt kanyargó hosszú
sorok, foltos nadrágban robotolók, fásult tekintetek, lyukas
bádogbögrék és szegényes lakóbódék. A nagy...