Rieder Gábor: Van Gogh-ot mindenkinek!

A századik születésnapját ünneplő Szépművészeti Múzeum pazar ajándékkal kedveskedett a hazai közönségnek: egy nagyszabású Van Gogh-tárlattal. Több mint negyven külföldi múzeum adott kölcsön képet a kiállításra, köztük a párizsi Musée D”Orsay, a New York-i Metropolitan és az amszterdami Van Gogh Múzeum. Ez pedig már önmagában kultúrszenzáció – kár hogy az elvárások szorításában, ahogy az a megatárlatoknál lenni szokott, kissé felfújták a nyersanyagot. Pedig az entrée csodálatos: az előrendelt jeggyel elsuhanunk a közepesre nyúlt sor mellett, s az elektronikus csodakészülékekkel felszerelt teremőrök ellenőrzése után átzsilipeljük magunkat a biztonsági üvegkapukon. Derengő fénypászmák világítják meg a szárnyasoltárszerűen kitárt képtartókat a mélysötét Ion Csarnokban. A Művészet szentélyében vagyunk: főkötős parasztasszony – szénnel, majd tanulmányrajzok, litográfiák és a többi. Egyből egy nagyobb dózist kapunk Van Gogh grafikai munkásságából, mivel a válogatás az életmű mélyére kíván hatolni, az unalomig reprodukált főművek bemutatása helyett. Hogyan kovácsoljunk a hátrányból erényt! A nagyon rövid idő alatt összeállított tárlat – egy „száz éve várt” kiállításhoz képest – kicsit túlbeszéli Van Gogh útkeresését. A holland református lelkész buzgó fia, akadémikus tanulmányok nélkül, hosszas hezitálás után vált képzőművésszé, így az alig egy évtizedet felölelő életműve tele van a pályakezdés emlékeivel. (Az egyik szénrajz melletti magyarázat szerint „tulajdonképpen nem tudott jól bánni” a szénnel.) De hát mit tegyünk, a Szépművészeti grafikai gyűjteménye csodálatosan gazdag, a rendezők pedig nem bírtak ellenállni a csábításnak. A kiállítás felét megtöltik hát a hol remek, hol közepes grafikák, kiegészítve a holland zseni előfutáraival Rembrandtól Millet-ig. Millet mellesleg kulcsfontosságú szerepet töltött be Van Gogh pályakezdésében, hatása tisztán kirajzolódik a megtört hátú krumpliszedők, a vetőmagot szóró gazdák és az egyszerű parasztasszonyok figuráiban. A felismerés izgalmas, de amiért jöttünk, az a második teremben következik: felizzik a kolorit, rikítóan sárgává válik a mező, indigókékké az égbolt, a vonalak örvénylő pálcikákká rendeződnek, mint mágnes felett a vasreszelék. Napfényben és tiszta színekben fürdő tájak, élettől duzzadó virágcsendéletek. Időközben Van Gogh megjárta Párizst, beleszeretett az impresszionizmusba és egyszersmind túl is lépett rajta. A széttaposott fapapucs, a letört napraforgó tányér, az őrült táncot járó olajfák már a szanatóriumba utalt beteg zseni vívódásait tükrözik. Feltűnik az arles-i fogadósné, Madame Ginoux is, akinek egy másik portréjáért pár hónapja 40 millió dollárt adtak a Sotheby”s New York-i árverésén. A minőséggel nincs gond, bár fanyaloghatunk az igazi sztárstátuszú festmények távolmaradásán, a szalmakalapos önarcképek, a kórházkerti klasszikusok, vagy az eltorzított szobabelsők hiányán. De aki ilyeneket akar látni, az utazzon, vagy nézze meg a Dór Csarnokban kiállított nagyszerű kísérőkiállítást Van Gogh magyar párhuzamairól, követőiről és visszhangjairól!
Szépművészeti Múzeum
2006. december 1.–2007. március 20.