Méltatlanul sosem felejtették el, csak emléke fakult meg a köztudatban, így az aukciósházak kínálatában rendre felbukkanó borsos árú műveiből kellett eddig – fejben – összerakni az életművét. Az pedig nem könnyű feladat, mert Vaszary János sokszínűsége nehezen követhető. Persze ott vannak a liláskék körvonalak, a villogó színek és a vászonra kent akvarellszerűen híg foltok az utolsó másfél évtizedben – s ezeket nyugodtan tekinthetjük az egyéni stílus alkotóelemeinek.
De Vaszary elsősorban nem saját kézjegyre törekedett, hanem – mint egy keleti végekre száműzött Picasso – az állandó megújulásra. Mikor csak tehette utazott nyugatra, friss művészeti impulzusokért, hiszen ars poeticája a századvég esztétikai kohójában, vagyis az örök stíluskeresésben formálódott. De nem volt plebejus alkat, a nagypolgári szalon (akárcsak Rippl-Rónait) ugyanúgy vonzotta, mint a bohém radikalizmus – így az avantgárd nagy történelemkönyvébe nem írta be magát. Csak a festészet szerelmeseinek képes albumába.
A Nemzeti Galéria egy hatalmas, monografikus kiállítással tiszteleg a nagy hatású festő életműve előtt, apró lépésekkel végigvezetve a látogatót a mozaikszerű oeuvre-ön. Vaszary a 19. század nyolcvanas éveiben végezte művészeti iskoláit, előbb a pesti Mintarajztanodában, majd a szigorú müncheni főiskolán, végül a szabad szellemű párizsi Julien-akadémián. Pályakezdését atyai nagybátyja, Vaszary Kolos esztergomi hercegprímás támogatta, akinek révén hamar rangos megbízásokhoz jutott. Festett hát oltárképeket és portrékat, többek között József főherceg fiairól is. A kissé éretlen, akadémikus stílus mellett – mint a legtöbb müncheni magyar diákot – elbűvölte Bastien-Lepage divatos, gyöngyházfényű naturalizmusa. A reprezentatív megrendelések mellett így végtelenül precíz, kicsit borongós hangulatú falusi életképeket is készített, furcsa fehéres-zöld tónusban, Bastien-Lepage mester modorában. (A kiállításon még egy decens szalonzsáner is látható ebből az időszakból.) Vaszary mégsem indult el a műcsarnoki festészet könnyű útján, hanem tovább keresgélt, a párizsi modernek irányába. A megbízható módon elsajátított naturalizmusba belekeverte a századforduló dekadens életérzését, a fekete-arany misztikát. Az Aranykor című méretes festménye a magyar szecesszió főműve: aranylózöld lombok alatt bújik össze egy antik szerelmespár, a görög istenek (és persze a görög esztétikum) szobrai előtt mutatva be áldozatot. Modern elvágyódás és antik bukolika – szecessziós, vaskos, faragott keretbe illesztve. A díszes fakereten a festett fák lombja folytatódik, hiszen Vaszary a századforduló összművészeti fölbuzdulásában, tett pár kitérőt az iparművészet területén. Tervezett japános üvegvázákat, karosszéket és népies gobelineket is. Mert – természetesen – Vaszaryhoz a nemzeti kultúra brummogó basszusa ugyanolyan közel állt, mint a párizsias modernek zaklatott ritmusa. Ott találjuk a szolnoki művésztelep alapítói között is, paraszti témájú képei Fényes Adolf sötétlő falusi festészetével rokoníthatók.
A szálak a huszadik század első évtizedének végére keveredtek össze végképp: műhelyében ekkor egyszerre készültek fauvos csendéletek, Van Gogh-os tájak, nőalakok Whistler modorában és Kernstok figuráira emlékeztető expresszív aktok. A világháború borzalmai – ha lehet – még tovább bonyolították a képletet, szenvedő háborús képekkel (lásd Mednyánszky!) és egzotikus balkáni tájakkal. Sőt, Vaszary a vallásos festészet megújítását is célként tűzte maga elé: megfeszített kubizáló Krisztusok sora tanúskodik erről. 1925-ben, hosszas gyötrődés után ismét kijutott Párizsba – mohó igyekezettel szívta magába a nyüzsgő, art déco metropolisz atmoszféráját. Hamar elfelejtette a görcsös fekete expresszivitást, palettája kivilágosodott, ecsetjéről lehullott az ólomsúly. Célba ért. Hígan felvitt ultramarinkék háttér (alóla „fauvosan” ki-kikandikál a vászon), japán tollrajzok könnyedségéhez mérhető kontúrok, éles, tarka színfoltok. Könnyed, mondén, keleties, mégis nagyvárosi festészet: hatalmas reklámfeliratok, villózó fények, modern nőalakok. Plusz az előkelők másik birodalma, a Riviéra és a villák sötétlő kertjei. Vaszary mindezt már tudta húsz évvel korábban is, de csak életének utolsó évtizedében merte felvállalni. Így lett az útkereső kalandorból pályája végén ellenállhatatlan, charme-os szalonmodern.
Magyar Nemzeti Galéria
2007. október 18.–2008. február 10.