Rieder Gábor: Wave/Hullám

Kína egymást követő hullámokban ostromolja a nyugati kultúrát: előbb jött a kínai piac, majd a kínai konyha, most pedig itt vannak a kínai kortárs művészek. A nemzetközi műkereskedelem és biennáleipar éhes ragadozóként járja körbe a hatalmas zsákmányt, bele-belekap, kóstolgatja, ízlelgeti, de leteríteni nem tudja. A keleti civilizáció és a kommunizmus bizarr kettőséből születő cinikus típusfestmények már több millió dollárt érnek a tengerentúli árveréseken, pedig alkotóikat tíz évvel ez előtt még sehol sem jegyezték. Ráadásul a kapitalizálódó népköztársaság nagyon ravasz, mintha országimázs javító taktikaként árasztaná magából a kortárs művészeket, nem hagyva, hogy a Nyugat kizsákmányolja.Ebbe a globalizált kultúrreakcióba illeszkedik be a Millenárison látható kínai kortárs videoművészeti bemutató. A Pixel Galéria szerpentinfolyosóján 20 kísérleti rövidfilm látható a kínai képzőművészet elmúlt 10 esztendejéből. Láthatjuk az örök vizuális közhelyeket: a végtelen sorban felvonuló katonákat, a robotokká uniformizált tömeget és Mao megkövesedett arcvonásait. Qiu Zhijie 1997-es dokumentumfilmje az egyik legsikeresebb nemzeti sport, a pingpong kultúrtörténeti vonatkozásait boncolgatja, az asztaliteniszező főtitkártól kezdve, a japánokkal való rivalizáláson keresztül, a szegény gyerekek egyetlen kitörési lehetőségéig. Mások munkaruhás dolgozók fotóit animálták vagy híradó bemondók beszédéből mixeltek technoszámot. Hódít a dögösre aktualizált mozgalmi szellem is: Zhao Liang a díszszemlék végtelen felvonulásaiból vágott össze erőszakos videoklippet, Zhou Xiaohu pedig számítógéppel megrajzolt csecsemőket ültetett le egy háborús képeket mutató képernyő elé. Persze vannak elvontabb, költőibb videók is, például a hét szín köré épített hét miniatűr művészfilm vagy Wu Quan poétikus szellemiségű jelenete a vécékagylóban úszkáló, majd a lefolyóban eltűnő aranyhalakról. De Kína nehezen adja magát! Hiába a jól ismert toposzok, Ázsia becserkészhetetlen, messzi nagyvad marad. Összekapaszkodva tusakodik a Nyugattal, de egyik fél se bírja két vállra fektetni a másikat. Kultúráik elbeszélnek egymás mellett, mint Cao Kai katartikus filmjének párhuzamos képkockái. Cao Kai Bryan Adams ”69 nyarának emléket állító nosztalgikus himnusza alá keverte a két civilizáció párhuzamos jeleneteit: miközben John Lennon menetel a békéért, Kínában Mao szónokol az emelvényről és kommunista mozgalmárok tartják tömegrendezvényeiket. Visító koncerthallgatók, hiányos fogú kubikusok, fekete egyenjogúsági harcosok, kommunista pártvezérek, feketék, fehérek, sárgák – a kép sehogy se áll össze. Kína messze van, és nehéz megérteni, és különösen nehéz általa magunkat megérteni. Kortárs művészete izgalmas és divatos, de valódi párbeszéd helyett közhelypaneleket szór felénk, mint egy mogorva, magának való, óriás különc.

Pixel Galéria (Millenáris)
2007. december 6. – 2007. december 31.