A XX. századi francia fotográfia történetében Henri Cartier-Bresson mindig is külön kategóriát jelentett – talán ő az egyetlen, aki a fotósok közismerten soknemzetiségű világában franciaként került a legnagyobbak közé. A Pompidou Központ most egy több mint ötszáz munkáját felvonultató, június 9-ig látogatható kiállítással adózik a művésznek, bemutatva nemcsak a fotós, de a festő, a szürrealista kollázsokat készítő, a filmes, a haditudósító, egyszóval az alkotó Henri Cartier-Bressont.
A párizsi Saint-Lazare pályaudvar mögött, Párizs, 1932
1953-ban készült ezüst-zselatin nagyítás. Bibliothèque Nationale de France, Paris
© Henri Cartier-Bresson/Magnum Photos, A Fondation Henri Cartier-Bresson jóvoltából
Úgy indulhatott neki az életnek, hogy szülei textilgyára biztosította számára a késői pályaválasztás és a sok külföldi utazás lehetőségét. Sokoldalú tehetsége korán megmutatkozott, de mint írja, igazán a festészet kötötte le. „Csütörtökön és vasárnap festhetek – így egész héten erről a két napról álmodom.” (Ez meglátszott tanulmányi eredményén is: csak harmadik nekifutásra tudott leérettségizni.) A jónevű festőművész, André Lhote tanítványa volt, aki nemcsak helyes ecsetkezelésre oktatta a fiatalembert, de megértette vele a kompozíció, a geometria és a térbeli arányok fontosságát is. A jól szerkesztett kompozíció igénye egészen 2004-es haláláig művészetének alappillére marad, bármilyen műfajban is alkot.
1929-ben készíti első, tudatosan exponált fényképeit; munkáit az amerikai iskola, a tiszta és realista látásmódra való törekvés, és az akkoriban születő európai kísérleti fényképezés esztétikája, a Nouvelle Vision együttes hatása jellemzi. 22 éves korában kezdi el egész életét végigkísérő utazásait. Afrika számos országa után az európaiak következnek, köztük Magyarország is. A mostani kiállításon is szerepel a szürrealizmus látásmódját is magán viselő budapesti fotója egyik visszatérő témájáról, egy üzlet kirakatáról. A szürrealisták ideológiája és az utazások során látottak hatására Cartier – ekkor még csak ezen a néven szignálja képeit – gondolkodása balra tolódik és képei is egyre erőteljesebb politikai állásfoglalást tükröznek.
Aranyvásárlásra váró kínaiak tömege a Kuomintang rendszer összeomlása előtt.
Shanghaj, Kína, 1948 december
Ezüst-zselatin nagyítás a 60-as évekből
A párizsi Henri Cartier-Bresson Alapítvány gyüjteményéből © Henri Cartier-Bresson/Magnum Photos,
A Fondation Henri Cartier-Bresson jóvoltából
Az 1934-es spanyolországi utazásán készített felvételeit már közlik az újságok, és ezzel elindul négy évtizedes, töretlen sikerű fotóriporteri pályája. Témáinak zömét, ugyancsak a szürrealizmus gondolkodásmódjától inspirálva a mozgás és a nyugalom, a látható mögötti képzelt világ, az álom és a valóság kettőssége adja, de képei, improvizációi ellenére is, mindig tudatos szerkezeti egyensúlyokat, az aranymetszés geometriáját tükrözik. Egy évvel később már Mexikóban és New Yorkban dolgozik, ahol kiállítása is nyílik, mégis elégedetlen, mert úgy gondolja, hogy a filmezés az a terület, ahol az állóképeknél intenzívebb politikai agitációra nyílna módja.
Nagy érdeklődéssel tanulmányozza a szovjet filmművészet mintájára szerveződő New York-i avantgarde filmes mozgalmat, a Nykino-t, így amikor 1936-ban visszatér Franciaországba, a filmrendező Jean Renoir munkatársának szerződteti. A kiállitáson több, Cartier-Bresson közreműködésével született filmből is láthatunk részleteket, így például a spanyol polgárháborúról forgatott filmjéből, az Élet győzelmé-ből is. 1940-ben haditudósítónak áll a francia hadseregben, de rövidesen német fogságba esik, ahonnan csak 1943-ban tud megszökni. Közvetlenül a háború után megbízzák, hogy a hazatérő hadifoglyokról készítsen filmet. Cartier-Bresson nemcsak a kamerát, hanem régi Leica-gépét is használja; párhuzamosan készült, megrázó erejű álló- és mozgóképekei a felszabadult hadifogolytáborokról a mostani kiállításon is láthatók.
A háború utáni konszolidáció már túl „nyugalmas” az utazásokhoz szokott fotóművésznek, így visszamegy New York-ba, és ott egy sikeres MoMA kiállítás után fotós barátaival, Robert Capa-val, David Seymour-ral és William Vandivert-tel együtt megalapítja a később világhírűvé vált Magnum fotóügynökséget. Első útja, 1947 decemberében, Indiába vezet, ahol Gandhiról is képeket készít, alig egy órával az ellene elkövetett halálos merénylet előtt. Következő állomása Kína, ahová éppen időben érkezik, hogy Mao Ce Tung győzelméről tudósíthasson. De ott van Moszkvában is, röviddel Sztálin halála után, és 1963-ban a pattanásig feszült hidegháborús konfliktus pillanataiban Kubában is. Ezekkel a riportfelvételeivel Cartier-Bresson akkoriban kétségkívül a világ legismertebb fotósa volt. A nagy hírügynökségek és a világlapok szinte naponta közölték felvételeit, folyamatosan jelentek meg albumai és a francia állami elismerés sem maradt el. Ennek ellenére 1970-ben a 62 éves Cartier-Bresson úgy érezte, riporteri munkájával egyre távolodik a számára igazán fontos esztétikai igényességtől, ezért feladta fotóriporteri munkáját és inkább régi szenvedélyével, a festészettel és a rajzolással foglalkozott. Japánban is hosszabb időt töltött és behatóan tanulmányozta a keleti filozófiai tanításokat. Az ekkortájt saját kedvtelésére készített fotóit úgy jellemezte, mint a riport, a filozófia és a szociológia kombinációját. Rendszerezte hatalmas archívumát is, amire építve 1980-ban Párizs egy monstre kiállítással búcsúztatta a visszavonuló élő legendát. 2003-ban, röviddel halála előtt még megérte a róla elnevezett alapítvány megszületését – amiben akkor még élő felesége, a szintén fotóművész Martine Franck elévülhetetlen érdemeket szerzett.
A kiállítás kurátorai a gazdag anyagot nyolc egymásba kapcsolódó térben, jól áttekinthetően mutatják be úgy, hogy a kronológiát nem felrúgva a hangsúlyt Cartier-Bresson művészete esztétikai és technikai aspektusainak fejlődésére helyezik.
És engedtessék meg egy szubjektiv megjegyzés is: számomra Cartier-Bresson egyéniségének megismerését és művészetének megértését az a két egypercesnél is rövidebb kisfilm segítette legjobban, amelyeken munka közben láthatjuk a fotóst. A kamera szorgalmasan követi a magas termetével a járókelők közül kiemelkedő, és Jacques Tatira emlékeztető, sasszézó mozgásával az utcán témára vadászó Cartier-Bressont, amint szinte extázisban keresi azt a pillanatot, amikor együtt van a látvány és a véletlen, az Itt és a Most.
Centre Pompidou, Párizs, június 9-ig.