Kósa János a kilencvenes évek óta foglalkozik klasszikusok újraértelmezésével, bár pontosabb lenne „beleértelmezést” mondani, vagy egyszerűen ezt: felhasználja őket. Ez a festői elgondolás érvényesül a mostani, érdi kiállításán is, mint egy töretlen, ám tartalmában változó ív újabb szakaszaként.
A képeket szemlélve egészen világos, hogy egyszerre alkalmazza a klasszikusok (legújabban Munkácsy) műveit/világát nadírként, mintegy mondanivalójának talpkövéül, illetve ellenpontozáshoz, új és régi, klasszifikálódott és modern, stb. stb. ütköztetésében. Sőt, e két funkció legtöbb esetben és leginkább összemosódik. A kiállítás anyaga Kósa 2005-től festett műveiből lett válogatva. Míg a viszonylag régebbi műveken a különböző irodalomtörténeti utalások, például Berzsenyi (Maszkok), Rimbaud (Rimbaud-ot hazaviszik Marseille-be), illetve a művészettörténetből vett idézetek, oda mutató utalások (Poussin, Picasso, Courbet, Benczúr, stb.) már-már burjánzanak és azt mondhatni, egyik meghatározó elemeként vannak jelen a műveknek, addig a munkácsys szalonképeknél ezek látszólag elfogynak. Jóformán maga Munkácsy marad, neki is csak a zsánerfestészete. Illetve az ellenpontozáshoz (Szentjóby neoavantgárd műve, a Kizárásgyakorlat. Büntetésmegelőző autoterápia 1972-ből, Az önítélt a szalonban című képen) és a Kósánál szokásos akademikus-kommersz határösszemosáshoz használt hivatkozások, mint a gitáros figurája (Szalonkép (Swans)). De önmagában csak az a tény, hogy Az önítélt a szalonban tere nem más, mint Piloty (aki egy szalonban festett) műterme, máris megcáfolja ezt. Szerteágazó utalás Benczúrtól kezdve mindazokra, akiknek mestere és példaképe volt. Emellett továbbra is megmaradnak a retro-hatást keltő elemek, amelyek korántsem divatkövetést, mint inkább személyességet jelentenek. Kósa önnön emlékezeteként foghatók fel, gyermek és kamaszkorának világ-darabkáiként.
Legjobban mutatja ezt a Szalonkép (Temetés) című festmény, melyen ódivatú hullaszállító autó látható egy temetés részeként, ami fölött, egy széken (a szalonban) kisgyerek ül, szintén retro-benyomást keltő öltözetben, és az eseményt szemléli. A gyermek viszont maga a művész, a temetés pedig a nagyapja temetése. Innen is származik tehát Kósa János hitelessége, amely megtámasztja a művészetelméleti „csűrést-csavarást”. Kósa képein az abszurd mellett az irónia az úr anélkül, hogy a művész az ábrázolt időket, azoknak világát, egykori valóságát kinevetni szándékozná. Nem, erről szó sincs. Egyszerűen csak a jelenből nézi, és sajátos ábrázolásmódja által számunkra is megmutatja azok átértékelődött jelentését, tartalmát. Ennek érdekében saját magát sem kíméli: egyik (hajdani?) kedvenc zenekarát, a ”80-as évekbeli, bánatos világvége-hangulatú zenét játszó Swans-t (annak énekesét megjelenítve) is beáldozza. Ráadásul nemkülönben, mint Munkácsy képeit. Tulajdonképp egyenértékűen, mint toposzokat. A két, tizenkilencedik századi, finom polgárlány ennek a popzenét játszó-éneklő, egyszerre a félmúlthoz és a jelenhez tartozó embernek a szomorú, pesszimista dalától zokog a szalonban, amit annak idején Munkácsy megrendelésre festett, hogy a saját, nem is szeretett szalonját fenntartsa. Összefüggések és jelentéslehetőségek sűrű hálója bontakozik ki a néző előtt. De nem csak a „hozzáértő” néző előtt. Munkácsy – vagy akár a többi idézett klasszikus komoly (vagy bármilyen) ismerete nélkül is befogadhatóak a művek. A jelképek, jelzések, lényegüket tekintve a kortárs (értem ezalatt: ma élő) befogadó számára ismerősek, otthonosak. Nemegyszer nosztalgiát keltenek. De aztán ez a nosztalgia se „az igazi” – ahhoz túl groteszk. És az otthonosság sem az, mert mindez túl szürreális. A halottaskocsi a középnemzedék gyermekkorának bádog játékautójává zsugorodik, pedig a temetésesdi 100%-osan valódi. És ez is a szalonban. Ugyanabban a szalonban ráadásul. Vélhetően. Legalábbis a kaspó, a szobanövénnyel, amely motívum ismétlődik rendre, erre enged következtetni. Azt mondhatnám, ahol épp nem látni, ott is ott van. Egy általános munkácsi-szalonban vagyunk, és egy általános félmúltban, egy általános történelem történik velünk, üvegszerűen éles egyidejűségben, a művészeten át, így a legszemélyesebb módon mégis. És ez lenne a – most.